playliszt

Theodora Raftis ciprusi szopránnal széleskörű zenei tapasztalatairól beszélgettünk, melyek elvezették a klasszikus énekesi pályára, és melyek még ma is alappillérei művészetének.

Az énekesnő birminghami és weimari tanulmányai után a Weingarten ösztöndíjjal Budapesten folytatta tanulmányait. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen eddigi leginspirálóbb ének tanárára bukkant Meláth Andrea személyében. A vele és zongorakísérőjével, Alter Katalinnal folyó gyümölcsöző munka eredményeképpen egy évvel meghosszabbította itt-tartózkodását. Idén, április legelején elnyerte a Simándy Énekverseny első kategóriájának második helyét Szegeden, a gálakoncerten való szerepléséről készült felvétel megtalálható a Facebook-oldalán.

Eckhardt Fanni: Mikor lépett be az életedbe a zene? Rajtad kívül van más zenész is a családban?

Theodora Raftis: Én vagyok az első zenész a családban, ami csodálatos. Így, hogy nem kell senkivel sem versengenem, szabadnak érzem magam. Egyszerűen csak azért zenélek, mert szeretem csinálni. A családom pedig örül annak, hogy énekléssel foglalkozom, nagyon erős támogatást kapok tőlük, édesapám a legnagyobb rajongóm. Van egy családi videónk, amin két évesen egy gyerekdalt énekelek, pedig még beszélni is alig tudok. Szóval a zene mindig is ott volt az életemben.

EF: Kórus- és szólóénekesként már gyerekkorodban számos helyen, különféle műfaji keretek között léptél színpadra. Mesélnél nekünk ezekről a tapasztalataidról, illetve arról, hogy ezek hogyan befolyásolták a későbbi karrieredet?

TR: Az énekesi karrieremnek fontos részét képezte a Diastasisban eltöltött tizenegy év. Cipruson tulajdonképpen ez volt az egyetlen lehetőségem a rendszeres szerepelésre. A tánckarból és kórusból álló együttesünkkel az 1920-40-es évek görög zenéjét játszottuk, és különféle zenés-színházi produkciókat vittünk színpadra. A kórus tagjaként gyakran én kaptam meg a szóló szerepeket. Általában hetente két próbánk volt, de amikor előadás közeledett, gyakran minden nap folyt a munka. Iskola után egyenest a próbákra mentem, sokszor megesett, hogy éjfélkor érkeztem haza, másnap reggel pedig irány az iskola. Hálás vagyok azért, hogy a Diastasisban a rengeteg próbának, fellépésnek és a vezetők által megkövetelt fegyelemnek köszönhetően hamar, már kisiskolás koromban megtanulhattam, hogy a zenész léthez, előadóművészethez mekkora elkötelezettség, alázat és teherbíró képesség kell. A Diastasisban azt is megtanultam, hogyan kell együtt dolgozni jelmeztervezőkkel, rendezőkkel.

Egyszer, még gyerekkoromban – a rendező utasításának ellentmondva – begöndörítettem a hajamat egy produkciónk előtt, mert meg voltam győződve róla, hogy az illik a szerepemhez (ezt még ma is így gondolom). A színpadra lépésem előtt tíz perccel azonban szembe találkoztunk a rendezővel, aki úgy leszidott, hogy nem bírtam ki sírás nélkül. Na, akkor megtanultam, hogy a rendezőknek nem mondunk ellent. Nagyon nehéz volt tíz perc alatt megküzdeni az érzéseimmel, majd kiállni a színpadra, mintha mi sem történt volna, de sikerült. Megfogadtam, hogy soha többet nem fogok ellenkezni a rendezővel.

EF: 2003-ban Te képviselted Ciprust a legelső Junior Eurovíziós Dalfesztiválon. Hogyan jött ez a lehetőség? Milyen emlékeid vannak erről az eseményről?

TR: Ahogy szokás, Cipruson is meghirdették a nemzeti válogatót. Eleinte egyáltalán nem érdekelt ez a verseny, csak a babaház, amit édesapám ígért cserébe, ha elmegyek a meghallgatásra. Persze azt is kijelentettem, hogy ha be is jutok a döntőbe, attól én még nem fogok elmenni. Egy nap jött értem Apa kocsival és közölte, hogy ma van a meghallgatás, így végül is elmentünk rá. Nem izgatott különösebben ez a verseny, végül azonban megnyertem a nemzeti válogatót. Elsírtam magam örömömben, megható és felemelő érzés volt, amikor megtudtam, hogy én képviselhetem az országunkat ezen a nagyszabású versenyen. Természetesen végül elmentem a döntőre is Koppenhágába, jött velem az egész családom. Dániában, a verseny előkészületei alatt megtapasztaltam belülről, hogyan működik a zeneipar. Voltak például tizenegy éves versenyzők, akiknek már saját menedzserük volt.

EF: Ennyi különféle zenei élmény után, mikor döntöttél úgy, hogy a klasszikus zene felé veszed az irányt?

TR: Emlékszem, amikor 14 évesen a színpadon testközelből hallhattam és láthattam énekelni a Gretel szerepét éneklő szoprán szólistát Humperdinck Hänsel und Gretel című operájában. Én a kórus tagjaként vettem részt a produkcióban. Teljesen magával ragadott az élmény. Az előadás után odamentem édesanyámhoz, és közöltem vele, hogy operaénekesnő leszek. Addig csak abban voltam biztos, hogy zenével szeretnék foglalkozni – mindenféle műfajt kipróbáltam a musicalektől a görög népzenén át a klasszikusig, csak jazzel nem foglalkoztam, de azt nem is tervezem.

EF: Ma már kizárólag klasszikus zenét énekelsz?

TR: Nem egészen. Van a klasszikusan képzett hangom, és emellett gyakran használok egy másik hangképzési technikát, a görög népi hangomat. Ez egy természetes hangképzési forma, amit gyerekkorom óta használok. Olyan hangszín ez, ami mélyről jön, erőteljes, nagy fájdalmat rejt magában, és abszolút természetesen az enyém. Ez a hangképzési technika gyakran segít visszacsempésznem a klasszikus hangomba a lazaságot és a természetességet. Sokszor elég csak elénekelnem az akadozó frázist a görög hangomon, és rögtön sikerül megtalálnom a megfelelő pozíciót vagy tartalmat az adott zenéhez.

EF: A klasszikus éneklésnek melyik ágát élvezed jobban, az operaéneklést vagy a daléneklést?

TR: Mindkettőt élvezem és mindkettőt szeretném megtartani. Szerencsére a hangfajom is lehetővé teszi ezt. Érzelmes és nagyon érzékeny személyiség vagyok, ezért az opera önmagában nem elégít ki minden területen. A dalokban nagyobb terem van kialakítani a karaktert úgy, ahogyan én szeretném, könnyebb megmutatni bennük saját magamat, míg az operában a karakter előre adott, konkrétabban körbe van határolva. Azt hiszem, a dal műfajában könnyebb közvetlen kapcsolatot kialakítani a közönséggel, míg az opera sokkal inkább arra összpontosít, hogy egyszerre több érzékszervünkön át érjen minket az esztétikai inger. Ebben a műfajban rettentő izgalmas, hogy a karakterhez tartozó mozgás a szöveg részét képezi, a szöveg pedig a mozgás része, és az énekelt dallammal együtt teljesednek ki, szerves egységet képeznek, szétválaszthatatlanok. Nem is szeretem kifejezetten az operák oratorikus előadását, nem tudok elég szabad lenni, ha le kell hasítanom a mozdulatokat, a színészi játékot az operaszerepről.

EF: Hogyan dolgozol ki egy karaktert?

TR: A karakterépítés nekem viszonylag könnyen megy, megvan rá a módszerem. Erről a folyamatról rengeteget tanultam Birminghamben Michael Barrytől, a Birmingham Conservatoire színház fakultásának igazgatójától, akinek a rendezéseit egyébként többek között a Royal Opera House és a Welsh National Opera állította színpadra. Hagyta, hogy felfedezzem és kidolgozzam magamnak az adott karaktert, mindig csak annyit szólt bele, amennyit kellett. Amikor elkezdek dolgozni egy szerepen, először is leülök és tüzetesen átvizsgálom az opera szövegkönyvét, kigyűjtök minden apró információt a karakteremről: az érzéseit, a rendezői utasításokat, vagy bármit, amit más szereplő mond róla. Ezután egy esszében összefoglalom a karakterem jellemvonásait, írok róla egy tanulmányt. Despinát például könnyű volt analizálnom, de Blanche de la Force-szon (Poulenc: Dialogues des Carmelites) rengeteget dolgoztam, hiszen ő egy olyan személy, aki maga sem ismeri önmagát. Ebben az időszakban hónapokig alvászavarral és enyhe pánikzavarral küszködtem. Túl mélyre merültem ebben a kérdéskörben, folyamatosan azon dolgoztam, hogy teljes egészében feltárjam Blanche karakterét, de úgy éreztem, hogy nem megy. Emlékszem, amikor elpanaszoltam a nehézségeimet Michael Barrynek, megnyugtatott: az a jó, ha nem érzem, hogy megismertem Blanche-ot, és az a jó, ha még mindig nem érzem pontosan a személyének, a karakterének a határait, hiszen őt nem is lehet megérteni. Ez volt a tanulópénz. Azóta igyekszem még tudatosabban megtartani az egyensúlyt a karakter személyiségében való elmerülés és a saját személyem egészséges egyensúlyi állapota között.

EF: Milyen a te saját karaktered?

TR: Van két, egymástól viszonylag távol álló oldalam, ami más-más karaktert tükröz, ezek között elég könnyen tudok váltani. Ez több szempontból is hasznomra válik az előadóművészetben. Ha például ideges vagyok egy operaelőadás során a backstage-ben, akkor amint azt az utasítást adom magamnak, hogy „válts”, rögtön át tudok helyezkedni egy másik lelkiállapotba. Másrészt pedig, egy dalesten nem esik nehezemre gyorsan átváltani egyik dalról egy teljesen más karakterű dalra.

A különbségek szerintem amúgy is nagyon izgalmasak. A közönség figyelmének fenntartása miatt fontos, hogy egy koncerten differenciált, változatos zenei válogatást halljanak. Amikor saját koncertprogramot állítok össze, akkor országonként különbözik, hogy milyen darabokat választok, milyen zenéket helyezek egymás mellé, milyen sorrendben. Minden nemzetnek, különféle összetételű közönségnek megvannak a maga preferenciái, amire nekünk, előadóművészeknek oda kell figyelnünk.

EF: A karaktered kidolgozásán felül mi az, ami segít neked egy darab megfelelő előkészítésében?

TR: Rettentően szeretek improvizálni, és sokat is csinálom. A zeneszerzés és az improvizáció nagyon sokat segít abban, hogy éneklés közben mindig meg tudjam élni az adott pillanatot. Amikor előre megírt zenét adok elő, nem pedig saját kompozíciót, előadóművészként akkor is azt a hatást kell keltenem, mintha abban a pillanatban születne meg az adott zene, mintha akkor énekelném először. Azért tartom minden énekes számára fontosnak az improvizáció gyakorlását, mert segít kialakítani azt az érzetet, hogy az adott pillanatban a legközvetlenebb kapcsolatban álljon az előadott zeneművel, és azt a hatást tudja kelteni, hogy ez a sajátja, hogy a mű most hangzik el először.

EF: Énekesként mit teszel a hangod egészségi állapotának megőrzéséért?

TR: Jógázok, különféle csípő-, rekeszizom- és légző gyakorlatokat végzek. Például hanyattfekszem a földön, ráteszek egy könyvet a hasamra és ki-be lélegzek, vagy néha olyat játszom, hogy a testem egy hatalmas ecset, amivel bármit le tudok festeni, és például festek vele egy négyzetet a földre, vagy bármi mást a levegőbe, kísérletezem vele. Magamnak alakítom ki a gyakorlatsoraimat, mint ahogyan az énekgyakorlatokat is. A legjobb, amikor saját magad tanára vagy. Előadások előtt gőzölni szoktam, és imádok nagyokat fürdeni.

EF: Milyen a közös munka Meláth Andreával?

TR: Nagyon jól értjük egymást, művészileg és emberileg is. Nagyon személyes a kapcsolatom mind vele, mind Alter Katalinnal, a zongorakísérőmmel. Szerintem nagyon fontos, hogy a tanár le tudjon jönni a te szintedre, hogy onnan aztán fölemeljen. Andrea ezt megtette velem. Nagyon hálás vagyok nekik.

EF: Mi a legfőbb motivációd az éneklésre?

TR: Azt gondolom, hogy miután Istentől adatott nekem ez a hang, az a feladatom, hogy munkálkodjak rajta. Ezt a kincset nem szeretném elvesztegetni, ezért vagyok ennyire elhivatott és elkötelezett az éneklés iránt.

EF: Hogyan dolgozol az énekesnői karriered építésén?

TR: Leírtam magamnak az aktuális vezérelveimet, amelyek mentén haladok előre: tökéletesíteni az énektechnikámat (persze mindig csak a jobbra lehet törekedni, végérvényesen tökéletes sohasem lehet), tanulom, hogyan kell ügynökökkel, menedzserekkel együtt dolgozni, és álladóan keresem magamnak az újabb repertoárt, olyan operaszerepeket tanulok, amelyeket szívesen énekelnék. Emellett arra is tréningezem magam, hogyan lehet egy meghallgatáson a maximumot kihozni a helyzetből, magamból és persze folyamatosan fejlesztem a nyelvtudásomat. Beszélek görögül, angolul, tanulok olaszul és németül, két év múlva pedig franciául is szeretnék beszélni. Összeírtam magamnak azt is, mi az, ami számomra a legfontosabb feltétele egy jó koncertnek vagy előadásnak: egyszerűség, szabadság, nyugodtság, a hangszerembe vagyis a hangomba vetett bizalmam, illetve az érzelmek megélése és a tudatosság közötti egyensúly megtartása.

EF: Milyen élmény volt a Tavaszi Fesztivál produkciójában, Cesti Orontea című operájában részt venni?

TR: Ez volt az első olyan produkcióm, ahol professzionális énekesekkel, zenészekkel dolgoztam együtt. Abból, hogy Baráth Emőkével egy előadásban lehettem, rengeteget tanultam, még úgy is, hogy nem volt közös jelenetünk. De pusztán az, hogy a próbákon figyelhettem, hogyan dolgozik, hihetetlen élmény volt, meg tudtam figyelni például azt, hogy mennyi energiát kell egy próbán belefektetni az éneklésbe, hogy hogyan kell okosan használni a hangodat, hogy ne terheld túl. Ezek olyan dolgok, amiket egy énekóra keretein belül nem lehet megtanulni, csakis így, hogy munka közben figyelsz meg ilyen nagyszerű énekeseket, mint Emőke. Szóval izgatottan várom a következő ilyen lehetőséget, amikor is majd májusban újra Baráth Emőkével és Kolonits Klárával dolgozhatok együtt.

EF: Mik a közeli, illetve a távoli céljaid?

TR: Vashegyi Györgynek köszönhetően több koncertem is lesz Budapesten a következő évadban, amiért rettentő hálás vagyok neki. A nyáron azt tervezem, hogy nemzetközi versenyekre készülök és pihenek. Tervezek egy saját összeállítású szólóestet is, amit előadnék majd Görögországban, Németországban, Belgiumban és Cipruson. Ezekben az országokban vannak zongorista barátaim, velük szerveznénk meg a koncerteket. A közeljövőben szeretnék egy operastúdió tagjaként énekelni. Dolgozok mindenen, amin csak tudok, és hagyom, hadd menjen minden a maga útján.

Theodora Raftis Budapesten legközelebb május 27-én 19.30-kor lesz hallható a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében M. Haydn: Kaiser Constantin I. Feldzug und Sieg című darabjának modernkori világpremierjén, Baráth Emőke és Kolonits Klára oldalán.