playliszt

Kinek és miért jut eszébe Beethoven zenéjét jazz és pop elemekkel vegyíteni? Hová tűnt a klasszikus zenéből az improvizáció, és mihez kezdene egy jazz trióval Beethoven, ha ma élne? Beethoven-művek jazzfeldolgozásait tartalmazó új lemezük és közelgő zeneakadémiai koncertjük kapcsán Sárik Péterrel beszélgettünk.

Belinszky Anna: Klasszikus zenészek közül sokan szentségtörésnek gondolhatják, amit Beethoven műveivel csináltok. Mit gondolsz erről?

Sárik Péter: Szemtől szembe nem találkozom ilyen kritikával, de abszolút megértem. Hiszen gondoljunk bele, ha valaki elkezd zenét tanulni egy zeneiskolában, a kezdetektől fogva arra nevelik, hogy pontosan ugyanazt játssza, ami a kottában van. Miközben pedig normális lenne, hogy az az improvizatív hajlam, ami megvan egy kisgyerekben, az megmaradjon továbbra is az emberekben. És aki ebben az attitűdben nő föl, annak bizony megütközést kelthet, ha egyszer csak ebbe a biztos világba jön egy betolakodó, aki belerondít a megszokott gyakorlatba. Az viszont nagyon fontos, hogy mi nem eljátsszuk ezeket a Beethoven-darabokat, hanem úgy formáljuk meg őket, ahogy a klasszikus zenészek nem tudják. Visszanyúltunk az improvizációhoz, és talán kicsit felfrissítettük a beethoveni hagyományt.

BA: Mi az, amit megtartotok Beethovenből?

SP: A lehető legnagyobb tisztelettel nyúltunk hozzá a művekhez, ami nem kis feladat volt. Úgy döntöttem, hogy nem bántom a harmóniákat, és a dallamokkal is csak nagyon kis mértékben variálok, leginkább csak az improvizációnál. A mai jazz gyakorlatilag bartóki, stravinsky-i harmóniákat használ, de nagy zenei gikszer és nehezen magyarázható döntés lett volna ezeket Beethovennel összekeverni. Az Eroica-szimfóniánál például egy az egyben partitúrahűen játsszuk a témát, az improvizációnál pedig elengedjük magunkat. Játsszuk a Holdfény-szonátát (az unalomig ismert és lejáratott Holdfény-szonátát) is, ami a feldolgozás által talán megint visszanyeri azt a mély jelentését, amiért született. Amibe igazán belenyúltunk, azok a ritmusok. Hiszen akármennyi ütőst is alkalmaznak, az a fajta dinamikus és erőteljes ritmus, ami a jazztrióban megvan, nincs meg meg egy szimfonikus zenekar eszköztárában. Ezért mi ezt választottuk, hogy a modern jazz, a pop és rock ritmusát rátesszük ezekre a hagyományos harmóniákra és dallamokra. És ez az improvizációkkal együtt teljesen új értelmet ad a műveknek.

BA: Aktuálisabb üzenete lehet egy Beethoven-darabnak a ti feldolgozásotokban, mint az eredeti formájában előadva?

SP: Be kell látnunk, hogy a mai fiatalok, középkorúak vagy akár idősek nagy része egyáltalán nem hallgat klasszikus zenét. És jazzt sem. Nekünk a Jazzkívánságműsor volt az első olyan kísérletünk, ahol jazz-feldolgozásokat kezdtünk játszani. Ekkor jöttünk rá, hogy sokan a mi feldolgozásaink által hallgatják meg az eredeti zenéket. Minél nagyobb lett a közönségünk, annál inkább láttuk azt, hogy aki eljött egy Jazzkívánságműsor koncertre, az legközelebb felbukkant egy sima jazz koncerten is. És ez hatalmas dolog, hiszen azt jelenti, hogy nyitott emberek teret engedtek maguknak az új műfajok felé.

BA: Kimondott célotok a Beethoven-műsorral, hogy belépő legyen egyrészt a jazz koncertek, másrészt a klasszikus zene felé?

SP: Ez már következmény. Nem gondoltam volna, hogy Beethovent fogunk játszani, véletlenül alakult így. Az Örömóda-feldolgozásunkat hallotta a rádióban az I. kerület polgármestere – ők rendezik a Beethoven Budán koncerteket. Meghívott minket a sorozatba, így született meg az egész projekt. Útközben jöttünk csak rá, mennyi átjáró nyílhat az ilyen programok által: akik nyitott klasszikus zene hallgatók, ők megszeretik a jazzt, a jazz hallgatók megszeretik Beethovent, akik pedig csak egyáltalán nyitottak és érdeklődők, ők mindkettőt megszeretik, és ezzel végül mindenki jól jár.

BA: Korábban úgy fogalmaztál, hogy igyekeztek valami olyasmit csinálni a zenében, mint amit Beethoven csinálna, ha most élne. Hogyan közelítetek egy ilyen kérdéshez?

SP: Talán ne is szűkítsük le a kérdést Beethovenre. A nagy zeneszerzők közt – hála Istennek – kevés „normális” embert volt, mindegyikük lobogott, kereste az új dolgokat és merészen újított. Legnagyobb részüket nem értették meg, mert jóval a koruk előtt jártak. Ha valami nem mondható el róluk, az az, hogy konszolidált és a társadalomba tökéletesen beilleszkedő emberek lettek volna. Ha Beethoven ma élne, ő nem azt csinálná, amit mi – mi teljesen elmaradottak vagyunk hozzá képest. Ő a hihetetlen zsenialitásával valószínűleg olyan elektronikus zenét szerezne, amivel annyira előremutatna, mint a mostani évtizedekben például Miles Davis. (Az a Miles Davis, aki legalább három jazz műfajt teremtett, miközben abszolút egy klasszikus atyaisten, egy jazz mogul volt, aki hihetetlenül nyitottan gondolkozott.) Ugyanezt csinálják az olyan ma élő művészek is, mint Herbie Hancock vagy Chick Corea: folyamatosan keresik az új eszközöket. Úgyhogy ezért is mertem Beethovennel kapcsolatban így fogalmazni, mert biztos vagyok benne, hogy ha kapna ma egy jazz triót, elképesztően merész dolgokat művelne vele.

BA: Te mint zeneszerző, milyen mértékben rögzíted a műveidet?

SP: Én improvizálok. A zeneszerzés nálam úgy működik, hogy ha érzem, hogy valami készül, akkor bekapcsolom a felvevőmet, és elkezdek zongorázni. Utólag írom le, mit játszottam. Sokszor indokolatlannak tűnő pillanatok vannak a szerzeményeimben, amiket ha tudatosan komponálnék, nem tudnék kitalálni. Számomra a zeneszerzés valójában improvizáció.

BA: A zongorázásodhoz kapcsolódik egy igazán különleges történet, néhány évvel ezelőtt Prunyi Ilonától tanultál meg újra zongorázni. Mesélnél erről néhány szót?

SP: Prunyi Ilona nagy ajándéka az életemnek. 34 évesen nagy válságba kerültem: egyszerűen arra jöttem rá, hogy valami súlyos gond van a zongorázásommal. Klasszikusan amatőr tüneteket mutattam, és ez nem volt összefüggésben a gyakorlás mennyiségével, mert ahogy most is, akkor is rengeteget gyakoroltam. Egy igazi reménytelen helyzetben találtam meg Prunyi Ilonát, aki elvállalt úgy, hogy nem hagytam abba a játékot. Nem állhattam le a koncertezéssel, úgyhogy a legnehezebb feladatunk volt – mintha úgy kellett volna újrarakni a számítógépet, hogy közben működik a rendszer. Négy évig dolgoztunk, és az elején azt mondta, hogy két évig semmi nem fog történni, utána fogom csak érezni, hogy egyáltalán valami változik. Klasszikus zenével foglalkoztunk, hiszen azon lehet megtanulni zongorázni. Két év után valóban elkezdtem érezni, hogy kezd átszűrődni a jazzbe a megtapasztalt technikai, lelki és személyiségi változás. Négy év után elengedte a kezem, nagyon nagy és nehéz munka volt, és hatalmas szerencsének tartom, hogy találkoztam vele.