playliszt

Nagyon nem mindegy, hogyan interpretálja egy pianista a zongorairodalom legnépszerűbb darabjait. Ha ugyanúgy, mint ahogy ezer előadás miatt a fülünkben van, epigon, esetleg még unalmas is. Ha önkényesen újít, magamutogató ripacs. Pietro De Maria, az Anda Géza Zongoraverseny 1994-es győztese megtalálta saját egyéni, újat mondó hangját. Az Anda Géza Fesztivál második koncertjén, október 8-án a Zeneakadémia Solti Termében Chopint, Ligetit, Lisztet és néhány meglepetést játszott.

A hangversenyt elejétől végéig az átadás szándéka jellemezte. Pietro De Maria az első mű előtt rövid ismeretterjesztő előadást tartott Chopin mazurkáiról, melyek, ha sok hasznos információt nem is tartalmaztak, közelebb hozták a zongoristát és közlési vágyát a közönséghez. Három Chopin-mazurka nyitotta a programot. Azonnal kitűntek De Maria játékának legfőbb jellemzői, melyek szó szerint tetőtől talpig megfeleltek a számomra ideális zongorázásnak. A fegyelmezett testtartással, a felesleges dülöngélések mellőzésével kikerülhetőek a kamu-zenei megoldások, és sokkal jobban koordinálhatók a billentések, a kar súlyának elosztása vagy a hangerők. És valóban: De Maria érthető, világos, pontos billentése sokat segített a darabok értelmezhetőségében. Mert – és ez az egyik legfontosabb tanulság – Chopin nem attól Chopin, nem attól romantikus, hogy meghatározhatatlan állagú billentésekkel és összemosott futamokkal játsszák. Nem a hangszeren múlik, hogy meg tudjuk-e jeleníteni a lengyel komponista zenéjének szépségeit és lágyságát. Nem kell agyonpedálozni a Chopin-darabokat ahhoz, hogy megzenésítsük a költői homályt. És már el is érkeztünk a „talpig”-részhez. De Maria csínján bánt a pedállal, csak egészen indokolt hangokat zúgatott egybe, még inkább hallhatóvá téve ezzel a kottába írt hangokat.

A fegyelmezettség komoly erény lehet, de hol az egyéniség? – kérdezhetnénk. A már-már kopogó, egyenletes billentés és egyszerű, letisztult frazeálás mellett sokkal kiugróbb egy-egy eltérő mozzanat, mintsem ha az egész művet egységesen teleraknánk agogikai hullámzásokkal. Az olasz zongoraművész kiválasztott egy-egy harmóniailag vagy melodikailag jelentős hangot, és azokat szélsőségesen késleltette, kilassította, vagy épp meghajtotta. Az egyenletességet tehát ritkán, de hatásosan törte meg. Szabadon játszott viszont az ütemmutatókkal: kiszínezte a 3/4-eket, kibillentette egyik-másik negyedet a helyéről. Ez a taktuson belüli egyenlőtlenség persze a mazurka vagy a valcer sajátja is, de ritka az olyan zongorista, aki ilyen bátran, ilyen mértékben él vele. A megnyúlt negyedek hangsúlyokat is hoztak magukkal, melyek újszerűen, jólesően borították fel a megszokott első negyedre érkező főhangsúly rendjét. Egy balladában, egy noktürnben és egy scherzóban De Maria megerősítette, hogy zenei megoldásai nem csupán légből kapott, a mazurkákra ráerőltetett eszközök, hanem a zenei anyag megfelelő ismerete és értelmezése mellett kiválóan alkalmazhatók minden Chopin-műre.

A szünet után egészen más világ következett: Ligeti Etűdjeiből hallottunk három tételt. A szintén pár szavas ismertetőt követő előadásban még nagyobb jelentősége volt a magabiztos, egyenletes játékmódnak. A közönség így Ligeti zenéjét is a lehető legfogyaszthatóbb minőségben kapta. Állítom, ha ezúttal a modern blokk nem a program szokásos óvatos helyén lett volna elhelyezve (vagyis a szünet után, de nem a koncert végén), akkor is kirobbanó sikere lett volna. A hangverseny utolsó hivatalos szakaszának Liszt volt a főszereplője. A túlromantizálástól mentes előadásból a La Campanellát kell kiemelnünk, mely a virtuóz hidegvér legszebb példája volt. De Maria visszafogott, de már a kezdetektől feszültséget hordozó tempóban indította a művet, és egy pillanatra sem hagyta elszabadulni a virga-gyeplőt; hagyta, hogy a darab felépítse magát. A virtuozitásnál sokkal értékesebb az okos virtuozitás, mely a gyorsaság mellett a pattanásig feszülő fokozást is előtérbe helyezi. Ezúttal ilyen okos virtuozitásban volt részünk.

A ráadások sorát egy kis hazai csemege nyitotta: az itáliai Domenico Scarlatti egyik rövid szonátája csendült fel. Csendült, mert a sok-sok trilla igazi csengőkoncertet varázsolt a darabból. Jó volt hallani, illetve sejthető is volt az eddigiekből, hogy De Maria ugyanolyan tisztán játssza, ugyanolyan tudatosan színezi a barokk műveket, mint a romantikusokat. Pontosan így képzeltem barokkot zongorázni egy olyan művészt, aki így nyúl Chopin zenéjéhez. Még egy Chopin-darab után a koncertet végül Bach híres C-dúr prelúdiuma zárta a Wohltemperiertes Klavier első kötetéből. Ez az előadás kiváló csali lehetne a klasszikus zenét nem nagyon értő, de megérteni akaró hallgatóknak. Az üvegzongora csilingelését idéző törékeny hangzást ismét metronómra illeszthető egyenletesség jellemezte, a disszonanciát tartalmazó akkordfelbontásokat pedig már-már nyújtott ritmusba hajló késleltetésekkel és hangsúlyokkal emelte ki a zongorista.

Nem biztos, hogy mindenkinek tetszik ez a „derült égből villám”-típusú játék, de azt el kell ismernünk, hogy a zenei anyag ilyen szintű tudása és átgondolása, illetve a kiemelendő szakaszok rangsorolása elgondolkodtat – legyen szó a zenei dramaturgia egyértelmű pontjainak laikusoknak való kihangsúlyozásáról vagy a zeneileg képzett közönség figyelmének váratlan fordulatokkal való lekötéséről. Okos játék.

Mona Dániel