playliszt

A Concerto Budapest, az UMZE és a BMC együttműködésével megvalósuló A Hallgatás Napja fesztiválon idén több olyan kortárs magyar mű bemutatója is szerepel, mely Esterházy Péternek állít emléket. Köztük van Jeney Zoltán Tandori Dezső versére írt dala is, melyet 2016. július 14-én, Esterházy Péter halálakor komponált. A zeneszerzővel a darab születéséről, Esterházyról szóló emlékeiről és kettejük személyes kapcsolatáról is beszélgettünk.

Belinszky Anna: Mindig különleges jelentősége van, ha egy szerző darabot ír valakinek a halálára. Milyen kapcsolatban voltak Esterházy Péterrel?

Jeney Zoltán: A hetvenes évek végén ismertem meg őt. ’83-ban küldött nekem egy szöveget azzal, hogy írt egy librettót: ez a szöveg a Daisy novella volt. Akkor azt üzentem neki, hogy egy libretto arról ismerszik meg, hogy párbeszédes. Péter ekkor elment a zenei antikváriumba, librettókat vásárolt, hogy tájékozódjon, miként működik a műfaj. Ezeket a librettókat később mint vendégszövegeket használta fel. Ennek következtében a darab rögtön a Traviata bordalának szövegével kezdődőtt, ami dramaturgiai szempontból helyénlévő volt, de az én helyzetemet egyáltalán nem könnyítette meg. Egy ilyen idézet azonnal képes teljesen lebénítani az ember agyát. A Daisy kapcsán kezdtünk tehát szorosabban együtt dolgozni, de mire bennem kezdett körvonalazódni egy lehetséges megoldás (1999-re), addigra Pétert már más munkák érdekelték, Ettől függetlenül  több-kevesebb rendszerességgel találkoztunk, összejártunk, főleg Péter és felesége által adott „partykon". Kertész Imrét is egy ilyen alkalmon ismertem meg. Tavaly nyáron egy ilyen találkozó Péter betegsége miatt már elmaradt. Karácsony előtt beszéltem vele utoljára személyesen, mikor Feuer Mária kérésére felhívtam, hogy megkérdezzem, írna-e a Muzsika februári számába Kurtágról, 90. születésnapja alkalmából. A kérést először elhárította, mondván, hogy korábban már írt róla, s nem hiszi, hogy bármi újat tudna mondani. Nem erőltettem a kérést, hanem beszélgetni kezdtünk, örült, hogy ismét foglalkoztat a Daisy. Majd egy pillanatra megszakította a beszélgetést: „Ki vagyok én, hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen kérésre nemet mondjak?”

BA: Hogyan született meg a dal, melyet Tandori Dezső versére komponált?

JZ: Sokkszerűen ért, mikor július 14-én este megtudtam, hogy Péter meghalt. Hiába számít erre az ember, és hiába tudja, hogy gyógyíthatatlan betegségről van szó. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért nem ő volt az első ember, aki kigyógyult ebből – hiszen minden korábban gyógyíthatatlan, mára már gyógyítható betegségből mindig volt egy első, aki életben maradt. Még aznap este írtam ezt a dalt – azonnal beugrott, hogy melyik Tandori-kötetben találom meg a keresett verset.

„Ha nincs mit tenni, / nincs mit tenni. / De ha van, / úgy sincs.”

JZ: Gyönyörű a vers tagolása. Két nap múlva elküldtem Kurtágnak a darabot, aki azonnal felhívott: azt javasolta, hogy az „úgy sincs” előtt és a két szó között is legyen egy finom cezúra. Megengedve, hogy cezúra nélkül is lehet hiteles előadás, megbeszéltük, hogy zárójelbe téve jelzem a cezúra lehetőségét. Majd szinte rögtön az jutott eszembe , hogy a darab hangsúlyosabb lehet, ha a szöveget más hangokon megismétlem.

BA: Nemrég leírta egy álmát – Esterházy Péterről. Mesélne erről az álomról?

JZ: Időnként abszolút leírható álmaim vannak, általában zenével, zenészekkel kapcsolatosak. Nagyon képszerűek és szóról szóra emlékszem a bennük elhangzott mondatokra, párbeszédekre. Esterházy írja, Pilinszkynél szokott rá arra, hogy a halál utáni napokban olvasgatja az illetőt. Én hetekig csak Esterházyt tudtam olvasni. Minden gondolatomat lekötötte. Egyik éjjel (július 29-ről 30-ra) vele álmodtam. Az álom annyira élő volt, hogy reggel azonnal leírtam. Magánál az írásnál jobban nem tudok erről beszélni.

Lakásunkban ülök a sötétben, szeparált, széknyi nagyságú telefonfülkében. Esterházy Pétert hívom vezetékes telefonon egy a ‘920-as évekből való kagylóval a kezemben. Rövid kicsengés után – mintha csak a lakásfal másik oldaláról jönne – halk, finom krákogás hallatszik. Én sem mutatkozom be, csak szintén krákogok egy rövidet. Majd suttogok:

– Kedves Péter, nem szeretnék hízelegni neked, de a könyved (A bűnös) remekmű.

A másik oldalról is suttogva jön az álomban még érthető válasz, amelyre ébren már ugyanúgy nem emlékszem, mint az azt követő néhány szavas, végig suttogó beszélgetésre.

Az álom filmszerű áttűnéssel folytatódik. Mintha egy falon keresztül szellemként érkeznék (Cocteau: Orfeusz), hirtelen egy biedermeier bútorokkal berendezett szobában találom magam. Közvetlenül előttem, háttal nekem s az ablakkal szemben egy fiatal férfi ül, aki nyilvánvalóan Esterházy Péter, bár ilyen alkattal, ilyen rövid (!) hajjal és ilyen halvány drapp vászonnadrágban egyáltalán nem emlékeztet rá. Bal könyökével kis kerek (dohányzó) asztalra támaszkodik könnyedén. Az asztal másik oldalán, az enyhén ívelt, szépen tapétázott falnál Gitta áll félig Éva felé fordulva, aki az asztal túlsó részénél, egy gyönyörű komód előtt ül. A komódtól jobbra az ablak előtt zongorát lehet sejteni. Bár az ablakon át nappali fény árad be, mindenki egyenletes, árnyék nélküli világítást kap. Gitta haja – szintén a ‘920-as évek divatja szerint – egy nagy hullámmal balra van fésülve. Évával beszélgetnek. Ebből érdekes módon semmit nem hallok annak ellenére, hogy magamat valósan jelenlévőnek érzékelem. Ahogy Gitta és Éva engem nem észlelnek, Péterre is csak akkor csodálkoznak rá, amikor feláll és nekem továbbra is háttal mond valamit, s Éva felé lép. Éva mosolyogva feláll, finoman átölelik egymást, majd Péter hasonló gesztussal Gitta felé fordul. Ekkor megpróbálok az észrevétlenségből feléjük lépni, de szándékomat filmszakadás követi.

Miként a telefonbeszélgetésből is csak a saját szavaimra emlékszem, Gittát és Évát sem tudom megkérdezni, mit mondott nekik Péter, hiszen erről csak az álmomban kérdezhettem volna meg őket.

________

Az álom szövege eredetileg a Muzsika 2016. szeptemberi számában jelent meg. Utánközlés: a Muzsika engedélyével.