playliszt

Bemutatták Eötvös Péter új művét a Salzburgi Ünnepi Játékokon

„Mitől töredék a töredék?” – kérdezi az Angyal Eötvös Péter Halleluja – Oratorium balbulum című, Esterházy Péter szövegére írott művében. A Próféta így felel: „A töredék nem attól töredék, hogy hiányzik belőle valami, a töredék attól töredék, ami benne van.” Maga az oratórium is „Négy töredék” műfaji megjelöléssel szerepelt a salzburgi bemutató műsorfüzetében, és a műsor összeállítói a rész-egész viszonyt hasonlóképpen megkérdőjelező művekkel társították; a koncert második felében elhangzó Brahms-mű, a Variációk egy Haydn-témára egy másik alkotás kiemelt részletére épül, Mahler 10. szimfóniájának Adagio tétele pedig egy befejezetlen műből származik, ám önálló koncertdarabként való szereplése mégis teljessége, integritása felőli befogadói attitűdöt feltételez.

Eötvös műve számos rétegében hordozza a töredékesség valamely aspektusát. Töredékes a szöveg, elvet mindenfajta egészlegességre való törekvést, a felmerülő témák tartalmi és hangulati sokféleséget mutatnak, a hiány, a hallgatás éppen olyan fontos szerepet játszik bennük, mint a ténylegesen leírtak. Befejezetlen marad az oratórium utolsó tételében szereplő történet, a szeptember tizenegyedikei terrortámadás egyik repülőgépén utazó kormányszóvivő-feleség banális italrendelése. Töredékes a zene is, de nem éppen abban az értelemben, hogy a zenei gondolatok befejezetlenséggel vagy elhallgatással operálnának (habár a csend fókuszba állítását akár így is értelmezhetjük). Ám a kórus hallelujái minden alkalommal egy létező vagy elképzelt műből vett idézetek, így miközben megnyitják a zenei intertextualitás hálózatát, eredeti kontextusukból való kiemeltségüknél fogva szintén töredékként funkcionálnak. Akárcsak a műnek már címében is kiemelt kifejezésmódbeli sajátossága, a dadogás (a főszereplő, Dadogós Notker valóban létezett középkori szerzetes volt), amely a maga fizikai valójában kérdőjelezi meg a szó (illetve a Szó) kimondásának lehetőségét és változtatja meg a beszélőnek a mondottakhoz való viszonyát. A dadogással tehát éppen a nehézkesség folytán foszlanak le a kifejeznivalóról a járulékos elemek, és marad meg csupán a lényegi közlés.

A kimondás-kimondhatatlanság kérdéseivel foglalkoznak a darab műfaji önreflexiói is. Az oratórium, a kórus, a cselekmény, a zene mibenlétét firtató részletek mind azt szolgálják, hogy kiderüljön, hogyan lehet ma megszólalni, működnek-e még azok a közlésmódok, amelyek az elmúlt évszázadokat meghatározták. „Nehéz hallelujázni, ha nincs Isten” – mondja a Próféta, de ugyanígy kérdésessé válik, lehet-e a jövőről bármit mondani, ami neki foglalkozásából adódóan alapvető funkciója lenne. „Az igazság az, hogy talán most először nincs mit mondanunk a jövőről.” – mondja a Narrátor. „Nincs jövő. Nincs előre.” – ismétli a Próféta a későbbi szavait. Az idő folytonossága ugyanis megszakadt, a 20-21. század nagy traumái törték meg, melyek közül az oratórium kettőt emel ki, az I. világháború kitörését és a szeptember 11-i terrortámadást. Az utóbbit megelőző pillanat zárja a darabot, az említett italrendelési jelenetet a kórus ismételgeti, egyszerre kozmikussá tágítva és értelmetlenné tördelve. „Az oratóriumnak nincs vége.”

A darab töredékben való léte és töredékes beszédmódja ellenére komplex világegészt jelenít meg. A szöveg a teremtéstől a jelenig tartó időt öleli fel (hiszen „[k]ezdetben vala a szó”), a zenei anyag pedig a kora barokktól napjainkig keletkezett műveket foglal magába (melyek közül a legkésőbbi nyilvánvalóan maga az oratórium, a jelen kor zenéje). És éppen a muzsika közvetíti azt a teljesség irányába mutató szemléletet, amelynek révén a töredékekből egész áll össze, ugyan csak mozaikszerűen, minden darabka önállóságát megtartva, de mégis nagyobb egységbe foglalva őket. Talán mégsem a mi közlésmódunk fogyatékos, a világot nem lehet másként, mint fragmentumokkal leírni. A töredék nem attól töredék, hogy hiányzik belőle valami.

A Bécsi Filharmonikusokat a salzburgi koncerten Daniel Harding vezényelte. A karmester kiváló összhangot talált a zenekarral, a muzsikusok a szélsőségesebb megoldásait is pontosan hajtották végre. Emellett Harding nem csupán az Eötvös-mű filozófiai jelentésrétegeit volt képes megszólaltatni, de a másik két darab interpretációját is összehangolta vele. Brahms variációiban a részletek közti különbséget és ezen keresztül a mű mozaikszerűségét, fragmentáltságát emelte ki, míg a Mahler-tételt az egész világot visszatükröző tükörcserépként értelmezte, amelynek teljességét a profán, az emelkedett és a szent hármassága alkotta – és ezen rétegek színgazdagon és átütő erővel szólaltak meg a koncert során.

Az előadás további szereplői a narrátorként megszólaló Peter Simonischek, az Angyal szerepében színre lépő Iris Vermillion és a Prófétát éneklő Topi Lehtipuu voltak. A két énekes szerepformálása remek kontrasztot alkotott, a sötét és vérbő mezzoszoprán hang érzékletesen jelenítette meg a földi élvezeteket meg nem vető Angyalt, míg a Próféta világos tenorja egyszerre légies és önironikus figurát festett. A Magyar Rádió Énekkara kiválóan helyt állt sokoldalú feladatkörében, nem csupán változatos stílusban és érzést kifejezve kellett énekelniük, de tömegként és egyénileg is szerepeltek, és az oratórium számos kulcsfontosságú pontja, a tételeket bevezető kérdések vagy például a zárójelenet hatása is az ő előadásukon múlott. A kórus és a szólisták produkciójáról a hazai közönség is meggyőződhet majd, hiszen novemberben ugyanők szólaltatják meg Budapesten Eötvös Péter alkotását.

Kondor Kata