playliszt

A nürnbergi mesterdalnokok olyan hosszú, hogy csak a harmadik felvonása előbb kezdődött és később ért véget, mint a magyar-belga meccs. Igen, a Müpa június 26-i előadását láttam, és igen, a harmadik felvonásra is bent maradtam.

2013-ban már volt szerencsém látni az akkori Wagner-napokon ezt a Nürnbergit. Idén újra elővették, és nagyjából ugyanazt a hatást érte el nálam, mint akkor. Ezt onnan tudom biztosan, hogy amennyire emlékszem a három évvel ezelőtti előadásból, nagyjából annyi fog megmaradni ebből is – jól és kevésbé jól sikerült pillanatokból egyaránt. A teljesség igénye nélkül következzék a három évvel ezelőtti és a mai Mona Dániel néhány közös élménye.

A dán bariton, Bo Skovhus Beckmessere még mindig zseniális! Kihasználja, hogy az operaszínpadon át lehet lépni a hihető viselkedés határait, de sosem tesz semmit indokolatlanul. A rengeteg, már-már fárasztó mennyiségű gag, amellyel színesebbé teszi szólamát, a kedvenc utált szereplővé emeli őt. Persze, Wagner precízen és hatásosan megírta ezt a karaktert és szólamot, de ha igazán életre keltik, tényleg el tudja lopni a show-t a többi szereplő elől. Ahogy ezúttal el is lopta – elsősorban Hans Sachs elől. A Nürnbergi-előadások közkedvelt figurája, az ironikus humort a bölcsességgel szerethetően ötvöző suszter a Müpa előadásához kicsit szürkének bizonyult.

James Rutherfordnak kifogástalan hangja van, és színészi játékára sem mondanám, hogy kevés, de képtelen olyan gyorsan reagálni, olyan spontán látszatot kelteni, mint Skovhus. Utóbbi olyan lendülettel játszik, amit alig tud valaki felvenni a szereplőgárda tagjai közül. Még Walther (Daniel Kirch) és Éva (Annette Dasch) szerelmi szála sem találja a helyét a történetben: nem érezni, hogy ők lennének-e a cselekmény komoly epizódja, vagy csak egy mozarti szerelmecskét látunk. Magdaléna (Gudrun Pelker) és Dávid (Norbert Ernst) ellenben megtalálták magukat: követik a Papageno–Papagena hagyományt. Ráadásul mindketten – akárcsak Skovhus – bizonytalanságot és hibát nem ismerő hanggal énekelték végig a darabot.

Ki kell emelnem a Magyar Rádió Énekkara és a Nemzeti Énekkar tagjait, akiktől ugyan kis és kevés mozgást, de annál változatosabb mimikát követelt meg a rendező, Michael Schulz. Németes precizitással még a földön elheverő inasok pozíciója is meg volt komponálva: ki két kézzel támaszkodott, ki eggyel, ki a hátán feküdt, ki a hasán, kinek fel volt húzva a lába (egyik vagy mindkettő), kinek nem.

A labdarúgós jelenetet (még ha aktuális is) most sem tudtam megbocsátani, a hárfán adott szerenád és a hangszer széttörése ezúttal is vicces volt, Jürgen Linn még mindig félelmetesen jól játssza a hatalmát fitogtató, de az előkelőségek felé tetszelgő, korrupt mestert, Fischer Ádám pedig változatlan határozottsággal és átgondoltsággal vezényli a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát. Vicces, szórakoztató előadás volt (Hans Sachs indokolatlan darabvégi megdicsőítése ellenére is), amely bárkinek szép élmény és jó kezdés lehet, ha ki szeretné próbálni az opera műfaját. És ha van hat és fél óra szabadideje…

Mona Dániel

fotók: Posztós János / Müpa