playliszt

A Wagner-napok évről évre az egyik legfontosabb olyan rendezvény, amely egyszerre mozgatja meg a nagy opera- és Wagner-rajongókat, a kalandvágyó (komoly)zene-fogyasztókat és az új, izgalmas élményeket kereső közönséget. Vajon mi az, amiért közülük sokan az első igazán nyári estéiket rendszeresen ilyen súlyú „szórakozással” töltik, és mi motiválhatja azokat, akik most először kóstolnak bele, hogy milyen a Wagner-napok részesének lenni? Klasszikus szakmai kritika helyett ezúttal arra voltunk kíváncsiak, hogy mit ad egy Wagner-előadás (konkrétan Kovalik Balázs első Wagner-rendezése) egy képzett, ám kritikusként ártatlan zenerajongónak. Tóth Áron beszámolója A bolygó hollandi 2015. június 24-i előadásáról.

A legelső kérdés, amelyre a zeneszerető és operaimádó közönség a jegyvásárlástól kezdve egészen a tapsig szüntelenül keresi a választ: vajon milyen élményt nyújthat a Művészetek Palotája az operák terén? A (félig) szcenírozott produkciók nem számítanak új jelenségnek a hangversenytermek színpadán, sőt kifejezetten szokványos az egyfelvonásos darabok koncertszerű megrendezése is, különösen például Bartók Kékszakállúja esetében. Ugyanakkor Wagner nagyobb lélegzetvételű zenedrámái megkövetelik az operák nélkülözhetetlen elemeit: a díszletet és a fénytechnikát.

Kovalik Balázs rendező világa elhozza számunkra az ismert színpadképet, a kortárs elemekből felépített, hajóvitorlára asszociáló állványzatot. A háztető alakú fémszerkezet teljes egészében képes betölteni funkcióját: forog, fel lehet rá mászni, a fények hatására pedig színváltoztató. A gond akkor kezdődik, amikor az énekeseket rákényszerítik, hogy magas sarkú cipőben rohangáljanak fel-alá a létrán; néhány ruha-összeállítás kapcsán olykor kételyünk támadhatott afelől, hogy valóban jó ötlet-e a levegőben énekelni. A rezesek egyre erősebben harsogó basszusai, a vonósok folyamatos kromatikái bennem is feszültséget keltettek, azzal a különbséggel, hogy a szereplőktől eltérően nem a pusztító szélvihartól féltem, hanem attól, hogy az egyik énekesnő valamikor a földön találja magát. Hasonló volt a helyzet, amikor a hip-hop táncosok vették uralmuk alá a gigantikus szerkezetet, és a statiszták forgatása közben úgy imbolygott a düledező díszlet, mintha a Széll Kálmán téri felújítás munkaterületére nyertem volna betekintést. Mindesetre az opera előrehaladtával a cselekményhez igazodó koreográfia és a történetben felvázolt pörgő vihar a színpadon képest volt kiváltani hatását, elfedtetve velem a makett materiális hátrányait, még ha az az imbolygó hajót is volt hivatott szemléltetni.

A modern rendezésű operákat sokan tudatosan kerülik. Tagadhatatlan, hogy amennyiben az ember operába megy, azt sokszor azért teszi, hogy szépet halljon, szépet lásson, és ilyenkor a mű könnyebb befogadása érdekében sokan preferálják, ha a rendezés korhű kivitelezésben történik. Ez igaz lehet Wagner operáira is, mégis elmondható, hogy a zenéje modernebb a többi romantikus operaóriásnál, így operáira sokkal inkább rászabható a geometrikus elképzelés, mint például Verdi vagy Puccini darabjaira. (Kérdés persze, hogy egy előadás modernségét, aktualitását valóban az befolyásolja-e a legjobban, hogy az operát milyen kor díszleteivel és jelmezeivel adják elő…) A bolygó hollandi Kovalik-féle rendezése a koncertterem adottságainak mindennemű kiaknázásával alapos munkáról tanúskodott, s ezzel kárpótolt és érvényességéről győzött meg minden olyan nézőt, aki a klasszikus megvalósítást preferálja, köztük engem is.

A hattagú szereplőgárda igazi Wagner-énekeseket sorakoztatott fel, noha közöttük mindösszesen kettő magyar képviseltetette magát. Wiedemann Bernadett kifogásolhatatlan zenei teljesítményt és figyelemre méltóan hiteles színészi alakítást nyújtott, a színpadon szinte folyamatosan jelenlévő, mégis kevés szerephez jutó Mary karakterét azonban olykor nehezemre esett elhelyezni a cselekményben. Nyári Zoltánnak meglepően jól állt Erik szerepe, hangjából jól csengtek Wagner motívumai, és bár korábbi előadásaival nem okozott számomra katarzis élményeket, ezután jobban oda fogok figyelni rá.

A külföldről meghívott kiválóbbnál kiválóbb énekesek közül Elisabet Stridet kell kiemelnem, aki nálam, amennyiben versenyeztetném az énekeseket, egyértelműen vinné a pálmát. Strid otthon érzi magát Wagner zenedrámáiban, visszatérő szerepei Sieglinde A walkürből és Erzsébet a Tannhäuserből. Vérbeli Wagner-énekes, akinek Senta szerepe érzékelhetően nem okozott nagy kihívást: a jó technikával és hatalmas tüdővel rendelkező svéd énekesnő számára a komponista írhat bármilyen hangsort és ugrásokat, a hangja gumiként alkalmazkodik a nem énekszerű motívumokhoz is.

A zenekart Fischer Ádám dirigálta, munkájával hatalmas segítséget nyújtva az énekesek számára. A legszembetűnőbb különbség a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és az Operaház között az akusztikában rejlik: a Müpa koncertterme kevésbé nyeli el a hangot, mint Budapest bármelyik más operaterme: olyan visszhangot teremt a zenének, amely azt az érzést kelti a közönségben, hogy lemezfelvételt hallgat. Különösen igaz volt ez a vonósokra, akiknek szólamai mérhető precizitással és „végre minden hegedűs húzta a vonóját” viszonyulásával megfelelő medret teremtettek az énekeseknek.

Összességében leszögezhető, hogy kivételes és nagyszerű operaélményben volt részem, amely elültette bennem a vágyat, hogy Verdi és Puccini zenéjéről német vizekre is továbbevezzek. Örvendetes, hogy a nyári szezonban hagyománya terjed a szcenírozott, fél-szcenírozott operáknak, amelynek kultusza már a Szegedi Szabadtéri Játékok és a Miskolci Operafesztivál keretein belül kialakult. Ugyanakkor továbbra is küzdeni kell azért, hogy ezek a művek az Operaház, illetve az Erkel Színház falain kívül is megállják a helyüket. Noha már többször beigazolódott, hogy a kortárs darabok vagy modern rendezések számára alkalmas lehet a koncertterem helyszíne, gyakran mégis visszavágyom a megszokott épületbe, ahová a színpadi művek valóban tartoznak.

Tóth Áron