playliszt

Nemcsak a siker, de a vihar is tombolt vasárnap este a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, ahol a Budapesti Nyári Fesztivál programsorozatának egyik operaelőadásaként éppen az Otello volt műsoron. Giuseppe Verdi művét mindössze két alkalommal, július 29-én és 31-én mutatták be, ráadásul a szabadtéri színház szervezőinek nagy aggodalmára pont esőt jósoltak a hétvégére. Az első előadás megúszta a vihart, de a második már nem; mégis a viharjelzés ellenére is teltházas közönség volt kíváncsi a több szempontból is rendhagyónak minősülő Otellóra.

Ez volt az utolsó alkalom, amikor a közönség a Vámos László által megálmodott rendezésben, korhű díszlettel és kosztümökkel nézhette meg a művet, ugyanis az idei évadban az Operaház egy modern koncepcióra felfűzött új arculatot adott a darabnak. A klasszikus színpadképet, amely pontosan 102 előadást élt meg, 22 évig csodálhatta a magyar közönség. A margitszigeti este így a rendezőre való méltó megemlékezésként és darabtól való búcsúzásként is szolgált.

A Vámos László rendezte színpadkép egyszerű, letisztult, és hűen követte a darab cselekményét, illetve szövegkönyvét, ellentétben az Stefano Poda-féle modern rendezéssel, ahol Desdemona nászi kendőjét a levegőbe nyúlás, ágyát a földre fekvés, menyasszonyi éjruháját pedig a semmi jelképezi. Itt minden eszköz megvolt, amely az eseményeket segítette, éppen ezért is volt gyönyörű látvány a fákkal körülvett szabadtéri színpadon utoljára látni egy olyan Otello-díszletet, amely Verdi idejében is megállta volna a helyét.

Rendhagyó volt a szabadtéri bemutató szereposztása is: a címszereplőt kivéve magyar művészek hangján csendült fel mindegyik szerep, és közülük is a legnépszerűbbek léptek színpadra. Az est egyértelműen a Desdemonát, Otello feleségét megformáló Rost Andreára volt felfűzve, aki példaértékű művészi pályájával az egész előadás reklámjául szolgált, majd az este második felében az opera transzcendens megmentőjévé vált. A vihar mindaddig nem csapott le, amíg a szerepének csúcspontjához el nem ért a zene.

A mű lassan indult, az első két felvonás alatt ugyanis alig halad előre a cselekmény, a leginkább egy helyben álló epizódokért azonban Verdi számos kórusjelenettel és szerelmi vallomásra épülő duettel kárpótol bennünket. Ez alatt az idő alatt kellett megszoknom a szabadtéri környezet legnagyobb hátrányát, mégpedig azt, hogy az énekesek és a zenekar ki volt hangosítva. (Gyakran olyan érzésem támadt, mintha felvételről hallgatnám a zenét.)

A második felvonásban énekelt szerepéért külön említést érdemel Kálmándy Mihály, aki a gonosz és cselszövő Jagóként hihetetlen feszültséget generált. Stabil baritonhangja biztos támaszt nyújtott neki karaktere megformálásában, és kielégítően hozta azt a színvonalat, amelyet minden alkalommal újra és újra megmutat az Operaházban és az Erkel Színházban.

A harmadik felvonástól már középpontba kerül az Otello és Desdemona közötti veszekedés, amelyet Jago indított el és a teljes tévedés vezérel. A címszerepet egy amerikai tenorista, Marc Heller énekelte, aki már színpadra lépésekor, puszta látványával megalapozta a produkció magas értékét: a velencei mórt végre feketére festették.

Otello szerepe talán az egyik legnehezebb Verdi tenor szerepei közül. Ellentétben a mantovai herceggel (Rigoletto), Manricóval (A trubadúr) és Alfred Germonttal (Traviata), amelyek vékony és gyorsan mozgó tenor hangot kívánnak meg (Az asszony ingatag…, Stretta, Brindisi), Otello karaktere sötétebb, minden szólamát az őrület irányítja, szükségessé téve ezzel a bariton hangszínre emlékeztető tömör, magvas hangszínt. Ettől persze az Otello-szerep a tenor-hangfach minden regiszterét bejárja, éppen ezért volt nehéz Marc Hellernek is kimagasló teljesítményt nyújtania ott, ahol a hagyományos tenoristák sorban elbuknak. Heller szerencsére közelebb állt ehhez a karakterhez, mint bármely más olyan tenorista, akit magyar színpadon Otellóként hallhattunk az utóbbi évadokban, és ezzel Kálmándy Mihály mellett ő is magasabbra tudta emelni a darabhoz méltó zenei minőséget.

Ahogy a harmadik felvonásban egyre feszültebbé vált a helyzet Otello és Desdemona között, úgy közeledett a viharfelhő a Margitsziget felé is, villámokkal és mennydörgéssel ijesztgetve mindenkit, hogy az eső bármelyik percben véget vethet az előadásnak. Kétségtelen, hogy az opera katarzisa a negyedik felvonásban érkezik csak el, amikor Desdemona húsz percig énekel egyedül a színpadon (ekkor hangzik el az Ave Maria), így mindenkit sokként ért, amikor a harmadik felvonás végén eleredt az eső. Ezt követően rövid ideig nem folytatták az előadást, csak a statiszták rendezték át a sötétben a színpadot. Már percek óta készen állt a színpad, amikor még mindig várt a karmester, hogy vajon elkezdheti-e a negyedik felvonást. A közönség bátorító tapsot is adott, csak hogy folytassák az operát, sőt olyan is volt, aki bekiabálta: „Halljuk a végét, jön az eső!”. Végül Rost Andrea besétált a sötét színpadra, és az angolkürt elindította a nagy fináléját, amelyben a Fűzfadal és az Ave Maria hangzott el. Csodálatos húsz perc volt ez, amelyre kezdetektől fogva várt a közönség. Rost Andrea profi módon volt képes helytállni egy olyan környezetben, ahol fülsüketítő orkán fújt, és megállás nélkül villámlott és mennydörgött az ég. Az Ave Maria teljesen új jelentést nyert számomra, mintha azért szólt volna az ima, hogy nehogy az előadás vége előtt leszakadjon az eső.

Annak ellenére, hogy a Gilda- vagy Violetta-alakításai után évekig nem énekelt meghatározó Verdi-szerepet, Rost Andrea megmutatta, hogy ebben a szerepben is uralja napjaink operaszínpadait. A legapróbb hangértékek is tökéletes precizitással szólaltak meg (Otello/Desdemona-duett a harmadik felvonásban), csodás dallamívek (Otello/Desdemona szerelmi kettőse az első felvonásban) és mélyreható intenzitás (a negyedik felvonás Ave Mariája) váltogatták egymást. Elasztikus legatóival tökéletes párját alakította a megőrült Otellónak. Egy olyan kecses, mégis sziklastabil Desdemonát láthattunk tőle, aki szó szerint a démon ellentétje (Des-demona), és képes arra, hogy még az esőt is távol tartsa hangjával. (Amint véget ért a darab, ömleni kezdett az eső…)

Bár az Otello nem tartozik a könnyen emészthető Verdi-operák közé, a margitszigeti produkció felejthetetlen élménnyé tette a művet, és nem csupán azért, mert a színházból kifelé jövet már mindenki bőrig ázott. Egy minden szempontból nagyértékű előadást kaptunk a rendező, a zenekar és az énekesek részéről, s ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy Rost Andrea mellett a másik legnagyobb magyar énekesnő, Marton Éva is képes volt esőcseppek és mennydörgés közepette megvárni az Ave Maria végét, tiszteletét kifejezve kollégája és a mű iránt. Akik lemaradtak volna a darabról, jövőre semmiképp se hagyják ki az Operaházban, amely noha modern rendezésben hívja életre Verdi remekművét, újra Rost Andreának kínálja fel Desdemona szerepét.

Tóth Áron

fotók: Budapesti Nyári Fesztivál / Éder Vera