playliszt

Büszke lehet Magyarország Komlósi Ildikóra, aki drámai hangjával és emlékezetes szerepformálásával meghatározó képviselőjévé vált A kékszakállú herceg vára külföldi sikerének. A mezzoszoprán énekesnőt a Kékszakállú Juditjának legavatottabb megtestesítőjeként tartják számon a világban, eddig 161 előadáson énekelte el a szerepet, többek között egymás után három estén a milánói Scala évadnyitó hangversenyén. Csak a Veronai Aréna színpadán több mint 40 előadás alkalmával bújt Carmen, Amneris és Azucena szerepébe Franco Zeffirelli rendezésében. Sokak örömére Komlósi Ildikó a magyar közönségnek is sok időt szentel, és hazahozza azt a kimagasló színvonalat, amelyet egyébként a Metropolitan Operában hallani. Miután a világban számos szakmai elismeréssel díjazták már, munkáját itthon a legmagasabb állami kitüntetéssel ismerték el.

Tóth Áron: Milyen érzéssel tölti el Önt a Kossuth-díj?

Komlósi Ildikó: Nagyon örültem neki. Úgy hiszem, hogy miután az ember állandóan dolgozik, csak örülni tud annak, ha egyszer megérkezik a legnagyobb magyarországi elismerés. 33 év megkoronázása valóban sokat jelent számomra.

TÁ: A pályája elején megnyerte a Pavarotti-versenyt. Hogyan emlékszik vissza az ott eltöltött időre? Mennyiben segítette a versenyen való sikeres szereplése Önt a kezdeti lépésekben?

KI: A hangulat nagyon jó volt. Amikor Pavarottival találkoztam, Donizetti A kegyencnő című operájából énekeltem el neki Leonóra áriáját. Tíz ütemmel azután, hogy elkezdtem – „Oh, mio Fernando! della terra…” –, Pavarotti leállított, majd azt mondta: „Jól van Ildikó, menj haza pihenni!”. Tulajdonképpen én a gálán énekeltem először végig az áriát. Aranyos, kedves és nagyon odafigyelő volt, én pedig persze nagyon ideges. A díj az volt, hogy a Verdi Requiemben együtt énekelhettem Pavarottival. Amikor Lorin Maazel áll előtted, az oldaladon pedig Pavarotti, elég nagy a nyomás. Ha felteszik a lécet, és azt átugrod, akkor biztos utad van. De ha ott megbuksz, és levered a lécet, úgy problémáid lehetnek.

TÁ: Hogyan tartja formában a hangját?

KI: Mindenki, aki ezt a pályát választja, felelősséggel tartozik a hangjáért, a testéért és a szellemi felkészültségéért. Naprakésznek kell lenni. Ha az ember leengedi a vállát, nem hinném, hogy hosszú pályája lesz. Olyan ez, mint egy kocsi. Ha jó motor van benne, és jó szervize van, akkor egy millió kilométert is kibír. Nekem a szervizbejárás legalább olyan fontos, mint az, hogy kiállok és énekelek a közönség előtt. Nekünk a testünk a hangszerünk. Rajtunk múlik, hogyan formálódik ez a test és vele a tehetségünk.

TÁ: Mi igazította el Önt abban, hogy milyen szerepeket énekeljen, illetve mely felkéréseket vállaljon el?

KI: Már egészen kiskoromban rettegtem attól, hogy rövid lesz a pályám. Én annyira szeretek énekelni, és olyan sokáig akarom ezt csinálni, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy tönkremenjek. Ez a hobbim és a munkám. Sokáig nem volt egyértelmű a hang fachom. Tökéletes voltam a nadrágszerepekre. Rögtön eljött a Rózsalovag, a Sesto (Titus kegyelme) és a Komponista (Ariadne Naxos szigetén). Ezek után megszületett a gyermekem, és elkezdtem azt a repertoárt, amely egy kicsit nehezebb. Ekkor érkezik el a pont, amikor nagyon kell a technika. Nem lehet úgy hozzáállni, hogy „mit nekem … Kárpátoknak” – nem lehet mindent pusztán erőből és hitből megoldani. Ezeknél az új szerepeknél annyira kellett a technika, hogy le is álltam hat hónapra, hogy Rómában igazán megtanuljam a bel cantót.

TÁ: Mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy szerepben magabiztosan tudjon mozogni?

KI: Vannak olyan szerepek, amelyek hamar megadják magukat, és vannak olyanok, amelyeknek komoly érési folyamatra van szükségük. Persze az első típusra sem igaz, hogy könnyebben megadják magukat: csak úgy tűnik. Az ásás és mélyen keresés sosem szűnik meg. Vegyünk egy példát, azt a szerepet, amelyet a legtöbbször énekeltem életemben: Judit (A kékszakállú herceg vára). Ha elénekeljük, ami le van írva a kottában, máris úgy tűnhet, elénekeltük a szerepet. Ez azonban közel sincs így. 161 alkalommal énekeltem a Juditot – 26 éves voltam, amikor először énekeltem. Azóta kéz a kézben együtt megyünk, és még mindig enged felfedezni színeket, hiszen egy olyan női figuráról van szó, aki mint nő, mindig aktuális. A második kedvenc és imádott szerepem Amneris (Aida). 28 évesen kaptam meg először az Operaházban, de három előadás után visszaadtam. Éreztem, hogy figurában és érzelmileg helyén volt, de hangilag és technikailag nem. Az Operában voltak olyan kegyesek, hogy minden probléma nélkül visszavették a szerepet. Legközelebb 42 éves koromban nyúltam újra hozzá, ekkor már Antonio Pappanóval. Mindenki azt mondja, hogy amikor először énekelek egy szerepet, olyan, mintha már hatszázszor énekeltem volna azt. Nálam mindig az értelem és az érzelem az első, nem szeretek csak énekelni és hangot adni. Nincs is hangom, ha az érzelem és az értelem nem indul be. Valójában nemcsak szöveget ejtek ki, hanem meg is élem azt.

TÁ: Szükséges-e az énekesek számára, hogy a darab üzenetéről és a karakterek egymáshoz való viszonyáról beszéljenek, vagy mindent elmond a zene?

KI: Van olyan, akivel tényleg le lehet ülni, és azt mondani: tárgyaljuk ki, nézzük meg ezeket a relációkat. Nézzük meg, hogy mikor és melyik szónál nézel rám, vagy mit akarunk hangsúlyozni ebben a jelenetben. Mennyire tudlak segíteni, hogy a te figurád erős legyen, te pedig engem, hogy az én figurám törékeny legyen? De nem mindenkivel lehet erről beszélni. Tulajdonképpen a rendező lenne, aki tudna ebben segíteni. Van, amikor a művészek is jól tudnak spontán improvizálni, és ha az első próbán megszületik a csoda, azt utána nehéz reprodukálni. Ilyenkor tudatosnak kell lenni: a tudatosság fél siker. Az ösztönszerű énekes is fél siker. A technika még egy másik... A 100% sehol nem elég ebben a világban, hiszen még ezután jön az, hogy nézel ki, milyen a színészi készséged, volt-e szerencséd az életben, milyen rendezőt kaptál... Az ember nagyon hálás tud lenni egy olyan rendező mellett, aki megmagyarázza, mit miért akar. Még akkor is, ha nem ad hozzá eszközöket.

TÁ: Ha kész van egy rendezői koncepció, milyen mértékben kap szabad kezet egy szerep megformálásában? Fordult-e már valaha elő, hogy egy rendezői utasításra azt mondta, hogy „nem, ezt nem vagyok hajlandó megcsinálni”?

KI: Először is szeretek mindig nyitott lenni, nem akarok elzárkózni egyetlen koncepció elől sem, hiszen mindenből lehet jót csinálni. Számomra az a lényeg, hogy amit én csinálok, az eljusson a közönséghez, és egyértelmű legyen. Egyértelmű legyen, méghozzá úgy, hogy ne hozzuk a nézőt olyan helyzetbe, hogy úgy gondolja, nem elég intelligens az adott koncepciót megérteni. Egy rendező akkor dolgozik jól, ha hajlandó kialakítani a gesztusvilágomat, a nézőpontomat, és megérteti velem, hogy körülbelül milyen figurát akar belőlem kihozni. Ez nem mindig jön össze az első nap, lehet, hogy három hét kell hozzá. Igazából csak pár dologra mondtam eddig nemet, de soha sem visszautasításról volt szó, hanem egyszerűen csak behelyettesítettem egy másik ötlettel azt, ami nem tetszett. Az embernek okosan kell csinálnia ezt a pályát. Nem érdemes a rendező ellen menni, mert egy rossz hangulatban nem születhet szép produkció. Mindig meg kell próbálni nagyon diplomatikusan és szépen megoldani a feladatot. Ami a modern rendezést illeti, én nem bánom az újat és a modernt, de legyen benne koncepció, ami élményt ad. Mert az emberek élményért mennek az operába. Az, hogy ez az élmény szépségről vagy megrázkódtatásról, sokkolásról vagy egyéb másról szól, mindegy, de fontos, hogy elgondolkodtató legyen. Jó pár modern rendezésben szerepeltem, és elmondhatom, hogy egy-kettőt igazán élveztem.

TÁ: Gyakran énekel a Veronai Arénában, legtöbbször – Franco Zeffirelli rendezésében – Carmen és Amneris szerepében hallhatja Önt a közönség. Az idei évadban újra visszatér Amnerisként. Milyen újdonságokat rejt az Ön számára egy ilyen nagy befogadóképességű szabadtéri színház az operaházak színpadához képest?

KI: Amikor kimegyek a színpadra, a légkör szíven üt: boldogság tölt el, amikor 15 ezer ember égeti a gyertyát, vibrál a fény. Szinte nem is tűnik igaznak, annyira csodálatos az atmoszféra. Arra gondolok, hogy a legutolsó sorban ülő embernek kell énekelnem. Függetlenül attól, hogy milyen óriási az a ház, mégis azt mondom, hogy aki jól énekel, annak az utolsó pianóját is mindenhol hallani, mert a lélek veszi szárnyra a pianót, és viszi oda az emberekhez. Én hiszek a pianókban és a mezzofortékban is. Ha viszont arra van szükség, effektusként nagyon kell, hogy üssön a forte is.

TÁ: A kékszakállú herceg vára Juditjának legavatottabb megtestesítőjeként tartják Önt számon a világban. Tavaly a milánói Scala évadnyitóján egymás után három estén énekelte ezt a szerepet, legközelebb Miskolcon a Jégcsarnokban, Londonban a Royal Albert Hallban és Bostonban fogja énekelni. Minek köszönhető, hogy ezt a magyar operát külföldön is ilyen sokat játsszák?

KI: A zenéje annyira magával ragadó, hogy ha úgy van előadva, ahogy lennie kell, akkor nem létezik, hogy ne legyen sikere. Én concertante (koncertszerű előadásban) imádom ezt a darabot, mert akkor nem kell egy rendezőnek sem eleget tennem azzal, hogy az ő elképzelésű Juditját alakítom. Ha concertante kiállok egy koncertre, magamat adom, és azt, amit én gondolok Juditról. Abszolút tiszta érzelemvilággal, hihetetlen egyszerűséggel kiteszem a lelkemet, ide a kezembe. Eljátszom Juditot az összes kíváncsiságával és nőiességével. Annyira élvezem a szerepet, minden este más színt találok benne. A Scalában három este egymás után énekeltem, és az olasz emberek imádták: üvöltöttek és őrjöngtek! Volt, aki mind a három estén ott volt, és nem is kevesen. Az pedig, hogy ezek az olasz emberek, akiknek az életük a zene, meg legyenek őrülve Bartók zenéjéért, nem semmi! A karmester kezében ott van a száz zenész és az a két ember, akik képviselik a nőt és a férfit. A szimbolizmus átmegy képekbe és színekbe. Ennél gyönyörűbb nincsen.

TÁ: Júliusban mesterkurzust fog tartani Szombathelyen. Hogyan készül a tanításra, mi az, amit a leginkább át szeretne adni a növendékeknek?

KI: A készülésem a 33 éves pályám. Azok a darabok vagy női alakok, amelyeket megjelöltem, a női karakter köré csoportosulnak. A mottója az egész kurzusnak: A nő. Kibővítettük a női szerepeket, és hozzátettük a magyar népzenét, a népdal-feldolgozásokat, valamint Mahlert, Strausst és Wagnert. A megjelölt szerepeket mind énekeltem, mind bennem él. A növendékeket, a kollégákat pedig nem egyszerűen csak tanítani szeretném, hanem rávezetni őket arra, hogyan hozzá ki magukból, és milyen eszközökkel fejtsék ki a nőt. Ez nem egy énektechnikai kurzus lesz. Természetesen, ha valakinek szüksége lesz rá, nagyon szívesen segítek, de valójában inkább azokat az eszközöket adnám tovább, amelyeket én magam felfedeztem, megtanultam, ellestem Zeffirellitől, Tcherniakovtól, vagy bárki mástól.

TÁ: Van-e olyan szerep, amit szeretne megmutatni a közönségnek?

KI: Volt egy idő, amikor nagyon szerettem volna Delilát énekelni. Amikor Pappanóval debütáltam Brüsszelben, és átmentünk a Covent Gardenbe, rá három napra jött egy felkérés a Metből: énekeljek Domingóval a Sámson és Delilában. Mondták, hogy annyira kevés az idő, hogy zenekari próbát egyáltalán nem tudnak biztosítani. Nagyon benne voltam még akkor az Aidában, Delila szerepéből pedig csak részleteket tudtam, az egészet nem. És ekkor azt mondtam: nem kell reszkírozni, ne húzzuk ki a sorsot magunk ellen. Két szerepet utasítottam vissza eddig a Metből. Delila volt az egyik, a másik pedig maga a debütáló szerepem lett volna. Amikor először meghívtak, Dorabella (Cosí Fan Tutte) szerepét ajánlották. Én nem vagyok Dorabella, nekem sokkal több mondani valóm van, sokkal drámaiabb is vagyok. Úgyhogy megköszöntem, és visszautasítottam. Rémálmaim voltak, hiszen tudtam, hogy talán soha többet nem fognak hívni a Metropolitanből. Valóban eltelt egy kis idő, viszont nemsokára újból hívtak, ezúttal Charlotte-tal (Werther). Nem szabad küzdeni pusztán azért, hogy egy bizonyos szerepet elénekeljen az ember. Ahogyan a Kékszakállú is megmondta: nem szabad minden ajtót kinyitni. „Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!” Én abban hiszek, hogy nem szabad, hogy minden álmunk beteljesüljön. Azok után, hogy a Scala, a Covent Garden, a Met, Nápoly, Berlin, München valóra váltották az álmaimat, az egyetlen igazi nagy vágyam az volt, hogy Magyarországon bebizonyítsam, miért visznek olyan sokat külföldre. Ez volt a vágyam! Amikor hazajöttem, nem igazán fogadtak el. De ekkor is tudtam, hogy tovább kell dolgozni, hátha megkapom a lehetőséget. És meg is kaptam, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen mégis csak magyar vagyok. Nagyon sokat jelent a kinti elismerés is, hiszen ott van az Aréna Nagydíj a Kossuth-díj mellett, amit azért nem mindenki kap meg a nagyvilágban. És ott van a „Kammersängerin” címem is. Végül Magyarországtól, az én szülőhazámtól is csak megkaptam az elismerést. Kell ennél több? Nem. Nincs több óhajom.