playliszt

A nyári uborkaszezonban is érdemes emlékeznünk Európa legnagyobb fesztiválja, a Bécsi Ünnepi Hetek múlt havi, kiemelkedő eseményére: a német színház „rettenetes asszonya”, Andrea Breth Bartók Béla operáját, A kékszakállú herceg várát (1911) rendezte meg a Theater an der Wien-ben azzal a színházi kifejezőerővel, amelyben e remekműnek csak ritkán van része. Juditot a kiváló francia mezzoszoprán, Nora Gubisch alakította, aki Breth máig emlékezetes – Nikolaus Harnoncourt vezényelte –, grazi Carmen-rendezésének (2005) címszereplője is volt. A Kékszakállút Bretz Gábor énekelte olyan szép hanggal és attraktív színpadi jelenléttel, hogy hajlamosak vagyunk kijelenteni: ő nemcsak hogy ma talán világviszonylatban is e szerep leghitelesebb alakítója, hanem a mű százéves hazai történetében is az egyik legkiemelkedőbb Kékszakállú. A posztimpresszionista Bartók-partitúrát a Gustav Mahler Jugendorchester remek fiatal muzsikusai izzították fel mesterük, Kent Nagano lenyűgözően intenzív vezénylete alatt.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Bartók-egyfelvonásos után, az est második felében Andrea Breth jócskán próbára tette a közönség türelmét. Akik azonban nem restelltek a félelmetesen okos rendezőnővel tartani erre a lelki kalandra, azok nem mindennapi katarzist élhettek át a Theater an der Wien több mint kétszáz éves (Beethovent is látott!) nézőterén. Ám erről majd később. Merthogy türelmünk próbatétele már A kékszakállú herceg vára elején elkezdődött…

Még mielőtt a zene megszólalt volna, a függöny szétnyílása után Kékszakállút és Juditot láttuk a színpadon, egymástól szétültetve s oldalfénnyel megvilágítva a koromsötétben. Bretz-Kékszakállú ekkor kimérten és szabatosan elmondta a „regös prológusát”, amelyből a jórészt osztrák hallgatóság persze egy kukkot sem értett. Tudniillik a szöveg megértését éppen itt, ahol a zene nem kel jótékonyan védelmére Balázs Béla ál-naiv költeményének, nem segítette feliratozás. Ha az az abszurd helyzet áll fenn, hogy egy opera előtt muszáj – szerzői-jogilag is muszáj – beszélt szövegnek elhangzania, akkor már legyen a helyzet még abszurdabb! Ne is értse a közönség, miről van szó! Több ez, mint annak bölcs belátása, hogy a „Haj regö rejtem…” talán nem hatna olyan jól németül… E látszólag nyegle gesztusával Andre Breth valójában az egész este létfilozófiai mondandóját exponálta. Merthogy a rendezőnő nem kevesebbre vállalkozott, mint létünk értelmetlenségének szívbe markoló, ám végül mégis vigaszt hozó ábrázolására.

A nyitójelenetben már-már polgári otthont látunk – asztallal, székekkel, hét ajtóval (színpadkép: Martin Zehetgruber; ruhák: Eva Dessecker). A bortöltögetés banális tevékenysége mögött azonban furcsa, kapkodó feszültség lappang, azt sejtetvén, hogy e két ember nem képes egyetérteni közös életük leghétköznapibb funkcióiban sem. Ami értelmes lehetne, az itt – a gépies ismétlődések folytán, újból és újból – értelmetlenné válik.

Az ajtók kinyitásával a polgári otthon képzeletbeli terekké alakul át, mint ahogy a rendezés is mindvégig konkrétum és absztrakció érzékeny határmezsgyéjén egyensúlyozik. A statiszták jelenléte s akciói átemelik a férfi-nő pár szimbolikus útját az emberi lét általános tragikumába. (A férfiak itt éppen időzített bombák óraszerkezeteit állítgatják…)

Az idős pár akár Kékszakállú és Judit is lehetne évtizedek múltán. Az idős asszony átnyújtja szálanként a virágokat Juditnak, ám a hősnő elejti őket, ahogy meglátja a vért. Az idős férfiról nem tudhatjuk: virágágyásra szór-e földet szüntelenül, avagy sírhantra…

Andrea Breth Kékszakállú-rendezése nem szűkítette le Bartók művét férfi és nő – vagy pláne: idős férfi és fiatal nő – párkapcsolati konfliktusának hétköznapi interpretációjára. Nem játszatta pszichoanalitikus szeánszként (mint három évtizede Götz Friedrich), de nem is követte a Balázs Béla-i misztériumjáték színpadi utasításait fantáziátlanul gúzsba kötve (mint néhány éve Peter Stein tette – ugyancsak Bretz Gábor címszereplésével – a Milánói Scalában). Meglehet, a német rendezőnőt épp a szövegfordulatok szecessziós ismétlődései ihlették arra, hogy a leghétköznapibb ténykedéseket is repetitív módszerrel tegye abszurddá, az emberi törekvések hiábavalóságát fejezve ki ezzel. Kékszakállú és Judit csak a legkivételesebb pillanatokban találtak egymásra – együttlétüket, együtt-cselekvésüket különben a legteljesebb divergencia hatotta át. Breth rendezése tehát nem pusztán az „önzetlen” szerelem lehetetlenségét hangsúlyozta, hanem – valóban a Bartók-zenétől inspirálva – az ember tragikus magányát is.

Létünk értelmetlensége az est második felében azután oly direkt módon fejeződött ki, hogy az kis híján nyíltszíni botrányt okozott. A – most is egyszerre konkrét és absztrakt – színpadkép ábrázolhatott öregek otthonát, de elmegyógyintézetet is. A közönség németül nem tudó része azt hihette, nyelvi okokból nem érti, miről van szó. Pedig a színészekből fel-felszakadó mondatok (pl. a magyar vasúti menetrend idézése!) vagy neki-nekilóduló cselekvéseik minden értelmet és összefüggést nélkülöztek – nem véletlenül! Kínosan hosszú perceken át, talán negyedórán keresztül is zajlott – a nézők feszengésétől kísérve – ez a SEMMI, amikor a színpad hátterében ismét megjelent Bretz Gábor, és ismét elrecitálta (persze magyarul) a regös prológusát. Csakhogy a zene, mely szavai nyomán szólni kezdett, ezúttal nem a Bartóké, hanem a Robert Schumanné volt…

Schumann utolsó művéről, a saját témára írott Esz-dúr variációkról (1854) az utókor sokáig azt tartotta: egy immáron elborulóban lévő elme szellemi hanyatlását mutató, befejezetlenül maradt kompozíció. Kinyomtatására csak a zeneszerző halála után több mint nyolcvan évvel került sor. Azóta már tudjuk, hogy a Szellemvariációk (ahogyan ugyancsak az utókor nevezi) Schumann teljes értékű s egyik legszemélyesebb hangú alkotása, melyet a komponista – jóllehet az utolsó, ötödik variációt nem koronázta meg külön záradékkal, valószínűleg így is – befejezettnek tekintett. Feleségének, Clarának ajánlotta, kivel attól fogva már soha többé nem beszélhetett: a mű letisztázása után néhány nappal Schumannt elmegyógyintézetbe szállították…

Történt ugyanis, hogy épp az utolsó variáció letisztázása előtt a bomlott agyú zeneszerző belevetette magát a Rajnába. Kimentették, a szülés előtt álló Clarának pedig el sem nem merték mondani férje öngyilkossági kísérletét (erről csak annak halála után értesült). Szifilitikus eredetű elmebajában Schumann azt képzelte, gonosz szellemek szállták meg, hogy ekként büntessék ifjúkori botlásáért. Jobb pillanataiban viszont úgy érezte: jó szellemek jelennek meg neki, így a Schuberté is, akitől személyesen kapta sugallatként az Esz-dúr variációk témáját… „Mint elillanásakor baráti üdvözletét küldő géniusz, úgy szól hozzánk [e téma], mi pedig meghatott tisztelettel emlékezünk erre a csodálatos emberre s művészre” – írta majd negyven évvel később a Schumann-házaspár hű barátja, Johannes Brahms.

A Szellemvariációk halk kicsengése végtelenül pesszimista színházi est végén nyújtott vigaszt a Theater an der Wien sötétjében. Azzal kecsegtetett minket, hogy még legnagyobb nyomorúságunk közepette is megmarad nekünk a művészet – a jó művészet!

Mesterházi Máté

Fotók: Bernd Uhlig