playliszt

Mit tehet a koncertszervező annak érdekében, hogy megteljen a hangversenyterem? Nos, elővehet unalomig játszott slágerműveket, meghívhat méregdrága sztárelőadókat vagy folyamodhat valami más, kreatív módszerhez. A Zeneakadémia egyik idei ötlete a „legendás koncertek” sorozat, melynek keretében olyan nevezetessé vált nagytermi hangversenyeket elevenítenek fel, mint Bartók és Pásztory Ditta búcsúkoncertje, a II. világháborút követő első zeneakadémiai hangverseny vagy Kodály 1918. május 7-i szerzői estje. Az utóbbi koncert „újrajátszására” december 16-án, Kodály születésnapján került sor.

Bevallom, a hangversenyt megelőzően volt bennem némi kétkedés. A nosztalgiázástól való félelmemben már-már magam előtt láttam a századelő ruházatát felöltő előadókat, Fülei Balázst, mint Bartók-imitátort. Félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult, a felelevenítés nem lépett túl a műsor-összeállítás és a helyszín azonosságán. Az ötlet mégis hozzáadott az élményhez, valóban elfogott valami különleges érzés. Az ember elgondolkodott, vajon milyen lehetett az eredeti előadás, kik ülhettek a nézőtéren stb.

Az eredeti előadók – Waldbauer-Kerpely vonósnégyes, Bartók Béla, Kálmán Oszkár – helyett most a Kodály Vonósnégyes, Fülei Balázs, Bretz Gábor és Fenyő László hívta életre Kodály műveit.

A műsor a hegedűre és csellóra írott duóval (op.7) kezdődött, amelyet Falvay Attila (hegedű) és Éder György (cselló) interpretált. Falvay rendkívül szép, telt hangon zenélt, játékából sugárzott a természetesség, a muzikalitás. Éder játékát is biztos technika jellemezte, bár előadásából néha hiányzott a partnere iránti érzékenység. A második tételben például, amikor a hegedű egy gyönyörű frázissal egy magas kitartott piano hangot ért el, a csellista kissé érzéketlenül, durván indította saját anyagát, megingatva ezzel a hangzás egyensúlyát.

Ezt követően Kodály-dalokat (op.9/5; op.6/1,2,4,5,7) hallhattunk Bretz Gábor (basszus) és Fülei Balázs (zongora) előadásában. Néha megesik, hogy egy gyönyörű énekhang hallatán érzékeink számára minden más megszűnik létezni; legyen akár egy zenekar mögötte, a figyelmet csak az ének elképesztősége köti le. Ezt éreztem, amikor meghallottam Bretz Gábor hangját. Bársonyosan gyönyörű, magvas basszushang, mely betöltötte a termet, és amellyel virtuózan bánt gazdája. Ámulásom zavartalanságát biztosította, hogy Fülei igencsak méltó kamarapartner volt.

Ez után lépett színpadra Fenyő László, aki egy bámulatos szóló csellószonáta-előadással (op.8) örvendeztette meg a közönséget. Elképesztő technikai virtuozitással, páratlan zeneiséggel interpretálta a művet. A kifejezési lehetőségek végtelenül gazdag skáláját használta, miközben mindvégig könnyed maradt. Csupán egyetlen dolog árnyalta az összképet, amelynek az oka szerintem nem a muzsikusban, hanem a cselló és a terem kapcsolatában keresendő. A hangszer hangja valahogy mindvégig indirekt, távoli maradt, mintha egy szomszéd szobából szűrődött volna át. Hozzáteszem, ez nem volt különösebben zavaró, nem rombolta a hihetetlen élményt, amelyet a muzsikus nyújtott.

A retrokoncert befejezéseként a II. vonósnégyest hallhattuk egy igen tisztességes előadásban a Kodály Vonósnégyes jóvoltából. Az interpretációban voltak gyönyörű pillanatok, kifejezetten szépre sikerültek például az első tételben azok a megoldások, ahol egy-egy forte tuttiból egyetlen hangszer finoman, piano emelkedett ki.

Elek Martin

fotók: Zeneakadémia / Felvégi Andrea