playliszt

Először énekli Judit szerepét, nemsokára egy rendhagyó, hangot és mozdulatművészetet egyesítő előadással debütál, Bécsben pedig a Csárdáskirálynőben is színpadra lép. Rost Andrea tele van életerővel, kifogyhatatlan energiával és kíváncsisággal tart az újabb és újabb szerepek, álmok felé. A Kékszakállú első próbáját követően Juditról, Toscáról, a titkokat rejtő és az új kihívásokra nyíló ajtókról is beszélgettünk.

Belinszky Anna: Pár nap múlva Bartók A kékszakállú herceg várában hallhatjuk Önt debütálni a Zeneakadémián, Keller András vezényletével. Hogyan készült Judit szerepére, és milyen érzés most benne lenni az első próba után?

Rost Andrea: Nagyon jó érzés Judit szerepében lennem, és most sokkal jobban, sokkal biztonságosabban érzem magam, mint amire számítottam. Kicsit tartottam attól, hogy az első nagy zenekari hangzás majd kihúzza a lábam alól a talajt, de megtapasztaltam, hogy Bartók nem hagyja magára az embert. Van persze egy-két olyan intonációbeli pillanat, amikor különösen oda kell figyelni, de különben mindig a segítségemre van. A készülés során nagyon sokféle felvételt hallgattam, most pedig próbálom a magam arcára alakítani a szerepet, megtalálni a saját Juditomat. Sokat gondolkoztam, gyakran félmondatokon is, amelyek elhangzanak a darabban, hiszen a Kékszakállú esetében a librettó is rendkívül mély, igazán az ember lelkét mozdítja meg.

BA: Meddig tart az a nyomás, amíg rajta van az emberen egy szerep a koncert után, különösen egy ilyen szerep, mint a Judité?

RA: Nagyon jó, hogy kimondta, hogy koncert. Itt azért egy nagyon picit távol vagyunk még a karaktertől. Természetesen hozzuk és adjuk, de más az, amikor a színpadon az ember megformál egy ilyen nőt, vagy egyáltalán, megformál egy szerepet. Természetesen itt is benne vagyok teljes mértékben, amennyire csak lehet, de picit talán könnyebben ki fogok tudni jönni belőle, mintha színpadi előadásban szerepelnék.

BA: Tudatos döntés volt, hogy először koncertszínpadon énekli Juditot? (Korábban olvastam, hogy őt szerette volna utolsó szerepének, és egy pillanatra meg is ijedtem…)

RA: Nem is akartam még elénekelni ezt a szerepet, és szó sincs ilyesmiről. Az időzítés csak annak köszönhető, hogy András (Keller András – a szerk.) ezt meg akarta csinálni, és felhívott, hogy lenne-e kedvem elvállalni, természetesen nem utolsónak. Kértem tőle egy kis időt, hogy gondolkozzam, majd felhívtam egy hét múlva, hogy na, jó, próbáljuk meg. Most is azt mondta András egyébként, hogy ez nem a vég, ez a kezdet, hiszen annyira jól szól minden, annyira más, annyira hiteles. Próbálunk nagyon kottahűek lenni, a tempójelzéseket szigorúan betartani. Erre András nagyon kényes, és igaza is van: azt kell csinálni, amit Bartók kér, nem lehet mást, önkényesen.

BA: Kékszakállúként Mikhail Petrenko lesz a partnere, akivel nagyon mély emberi drámákat kell megjeleníteniük a koncertszínpadon. Szükség van rá, hogy beszéljenek is a két szereplő viszonyáról, a kapcsolatuk megformálásáról, vagy képes a zenén keresztüli kommunikáció mindent megoldani?

RA: Most találkoztunk először, ezért nem tudtunk még beszélni egymással, de Petrenko ez év januárjában már játszotta a Kékszakállút a Metropolitan előadásában. Neki is van egy elképzelése róla, ami most a karmester elképzeléseivel kell egy kicsit, hogy ütközzön, hiszen New Yorkban Valerij Gergiev, tehát nem egy magyar karmester vezényelte a darabot. Bár nem igaz mindig, hogy német zeneszerzőt német karmesterek vezényelnek jól, magyar zenét pedig magyarok, de úgy gondolom, hogy mégis mi érezzük leginkább a mélységét, a sok-sok színét ennek a zenének. Petrenko nagyon szépen énekel, és fantasztikus a szövegejtése. Ha valami nem stimmel, próba közben is volt, hogy kijavítottam őt, ő pedig azonnal reagált, kérdezett… Nagyon kellemes partner, gyönyörű hangja van.

BA: A Pillangókisasszonyról többször is nyilatkozta, hogy új fejezetet nyitott az életében. Mit jelent ez pontosan, mi változott a Pillangókisasszony óta?

RA: A lírai szopránból egy drámaibb szerepkör felé indultam el. Bár Butterfly egy tizenöt éves kislány, de hangilag sokkal érettebb, talán kicsit sötétebb színű hangot kíván. Nem sötétített, inkább csak érettebb hangot. Van egyébként olyan külföldi kolléganőm, aki nem is énekelte el ezt a szerepet, mert nem bírta a lelkében a szereppel járó nyomást. Magát a szituációt nem tudta nőként leválasztani magáról, és annyira hatott rá ez a tragikus sors, hogy aztán nem is énekelte színpadon. Érdekes kérdés ez, mert nem gondolom, hogy én kevésbé érezném át ezt a szerepet, csak azt hiszem, hogy egy kicsit Janus-arcúsággal közelítem meg az egészet. Elöl eljátszom, elhiszem és elhitetem, de hátul az agyamban kontrollálom. Nem esem túlzásokba, az énekes és az énektechnika mindig ott van az agyamban. Ésszel kell csinálni, de amennyire csak lehet, közben persze teljesen benne kell lenni a szerepben.

BA: Az Operával közös terveiben már ott szerepel a Tosca is. Milyen kihívásokat tartogat ez a szerep?

RA: Komoly hangi kihívásokat is, természetesen. De végre-végre, egy ízig-vérig kemény nő, aki meg tud ölni valakit! Ilyet én még nem játszottam. Hiszen az egy dolog, hogy Lucia megőrül, és meggyilkolja a férjét, de ez a nő nem őrül meg, ő nagyon tudatos és nagyon kemény. Egy tigris, aki a szerelméért mindenre képes. És végre a tigris megkapja azt a tőrt a kezébe. Emellett persze gyönyörű a zene, a szerep egy igazi álom.

BA: A legtöbb operahősnő valóban mindig áldozatként szerepel. Mennyire tud ez megterhelő lenni egy énekesnő számára? Van úgy, hogy azt érzi, hogy most már szabadulni szeretne?

RA: Nem akarok örökké olyan szende nőket megformálni, akik mindig meghalnak valami férfiért. Tosca is meghal persze ugyanezért, de valahogy mégis másképp. A naiva szerepkörből szerettem volna már nagyon eljönni, hiszen emberileg és korban is túl vagyok rajtuk. Most azt hiszem, hogy nagyon jókor jönnek ezek az új szerepek. Jókor találnak meg.

BA: Judit sem a legtipikusabb naiva szerep…

RA: Nem naiva, de nem tud még sokat a szerelemről és egyáltalán a kapcsolatokról. Ezért is ennyire követelőző, ezért akar minden ajtót kinyitni, amit nem kellene. Vannak ajtók, amelyek mögött a másik legféltettebb, legmélyebb titkai vannak, és az ember csak idővel tanulja meg, hogy ezeken az ajtókon nem szabad bemenni, hagyni kell ezeket, és együtt kell élni velük. Ettől még fantasztikus kapcsolatot lehet építeni, és rendkívüli kapcsolatban lehet élni, de nekem is meg kell hagynom az ő területét, és ő is hagyja meg nekem. Nagyon fontos elfogadnunk a másik titkait, amelyek mindig részei egy kapcsolatnak.

BA: Novemberben Frenák Pállal egy különleges, hangot és mozdulatot, zenét és látványt egyesítő előadásra készülnek. Ha jól tudom, egy inspiráló személyes találkozást követően döntöttek a közös munka mellett. Hogyan született meg a projekt ötlete, mi volt a közös inspiráció?

RA: Láttam az ő Birdie című előadását, ami nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Frenák Pállal kapcsolatban azt éreztem, hogy egy olyan művészről van szó, aki hasonlóképpen gondolkodik a művészetről, mint én. Nagyon szerettem volna vele találkozni, és a találkozásból végül egy olyan inspiráló beszélgetés lett, aminek nem is lehetett más kifejlete, mint hogy megkértem őt, hogy próbáljunk meg létrehozni valami újat, valami olyat, ami még nem volt. Ez persze divat is, mindig valami újjal, valami szokatlannal előállni, de nem erről van szó. Nekem a tánc kisgyerekkorom óta az életem része, tanultam balettozni, társas táncolni (amit versenyszerűen akartam csinálni), és egyébként majdnem táncos lett belőlem. Borzasztóan fontos számomra a mozgás, ma is nagyon szeretek táncolni, de ez egy más dolog. Frenák Pálék esetében rendkívül magas szintű művészi mozgásról van szó, fantasztikus, mindig nagyon megfog, amit ők csinálnak. Azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha két ilyen társművészet egyszercsak egy olyan performanszban, olyan előadásban olvadhatna eggyé, mint egy dalest. A dalestről elsőként mindenkinek az jut eszébe, hogy kiáll a művésznő, flancosan, puccosan a zongora mellé, megfogja a zongora tetejét, és gyönyörűen énekel. Engem ez viszont nem nagyon érdekel. Pontosabban a flancos, puccos része nem érdekel. Sokkal jobban izgat a zenének a lehetősége, a gondolatoknak a nemcsak hanggal és zenével, hanem mozdulatokkal való kifejezése. Azt hiszem, hogy itt a közönség valami egészen új színt fog kapni. Nem is tudom még a jó jelzőt, mert nem akarok közhelyes lenni, nem szeretem az olyan jelzőket, mint a „kivételes”, „meghökkentő”… A cél inkább az, hogy a két művészeti ág összefonódása olyan szimbiózis legyen, amitől az embereknek valami még mélyebb, katartikus élményük lesz.

BA: Még egy szín az életében, hogy Bécsben nemsokára a Csárdáskirálynőben lép színpadra.

RA: Érdekes, hogy miért pont most jött ez a felkérés, és miért nem akkor, amikor a pályám elején voltam. Eleinte nem látták bennem ezt a kicsit frivol, vicces, jópofa nőt, és egyáltalán nem is kértek operettre. Nagyon izgalmas, hogy egyik részről Tosca és Butterfly, aztán pedig ott kell táncolnom, csárdásoznom a színpadon. Nekem ez nagyon jó érzés, frissen tart, hogy ennyi mindenben kipróbálhatom magam.

BA: Úgy tűnik számomra, hogy nagyon szeret új dolgokba belevágni, és rendkívül nyitott az új műfajok iránt. Mi vonzza mindig az új felé?

RA: Kíváncsi vagyok… A kényelmesség engem nem érdekel. Mindig a nehezebbik végét fogom meg a dolgoknak, és olyan kihívásokat keresek, amelyekért meg kell harcolni. Azt hiszem, egy harcosnő, egy amazon vagyok. (Persze kívülről, testileg nem úgy nézek ki, de belülről annál inkább…) Sok minden érdekel, csak ott kell vigyáznom, hogy ne aprózzam szét magam, ne csináljak túl sok mindent. De most is úgy érzem, hogy ami zene, azzal nem aprózom szét magam, hiszen mind annyira jó zene…

BA: Igaz, hogy gondolkozik filmes ötleteken is?

RA: Igen, nagyon erőteljesen. Van egy tervem, de nem beszélnék még túl sokat róla: zenét szeretnék, dalokat egy nagyon érdekes költőnőnek a verseire. A húszas évek Berlinjének egy avantgarde költőnőjéről van szó, egy fantasztikus nőről. Teljesen a hatása alá kerültem, mikor a költeményeit olvastam, és nagyon erőteljesen azt éreztem, hogy ha én költőnő lennék, biztosan ilyen verseket írnék. Van a lelkünkben valami nagyon közös, és ebből szeretnék egy szép dalciklust, majd azt megfilmesíteni. Van egy rövidfilm-álmom is, abban kicsit az életem, a fiammal való nem annyira egyszerű, de szépen lecsengett kapcsolatom is benne van. Nap mint nap, a szülő-gyerek kapcsolatban is gyakran gondolunk olyasmit, ami valójában nincs: vizionáljuk, elképzeljük a félelmeinket, és azt hisszük, hogy amit elképzelünk, az úgy volt, úgy van, vagy úgy lesz. Pedig ezeket a félelmeket nem szabad komolyan venni, mert ha valamit elgondolunk, és még látjuk is, könnyen valóság lehet belőle.

BA: A világon bárhol örömmel fogadják, mégis sokat énekel itthon, Magyarországon. Ez gondolom, egy tudatos döntés. Mi az, ami miatt ilyen fontos szerepet játszanak a hazai színpadok az életében?

RA: Ezen is sokat gondolkodtam mostanában, és számomra, azt hiszem, ez valóban egy tudatos döntés. És most milyen jó, mennyire jó, hogy ott, abban az országban adhatom az embereknek a legszínesebb énemet, ahol születtem! Megbecsülnek, szeretnek, figyelnek rám. Én pedig kifejezetten örülök ennek, hogy ezt nem máshol adhatom, hiszen – ezek nagy szavak talán – nem máshol születtem, hanem itt. Innen nőttem ki, itt vannak a gyökereim. Nagyon érdekes például, hogy Solti György – az az ember, aki szinte az egész életét távol élte Magyarországtól – ragaszkodott hozzá, hogy Magyarországon temessék el. Nagyon haza akart jönni, és egy időben több olyan levelet is írt, amelyben kifejezte azt a kívánságát, hogy dolgozni szeretne az Operában, ez azonban nem adatott meg neki. Onnantól fogva pedig ő sem nagyon akart idejönni, és nem is nagyon akart magyarul beszélni. Velem is alig beszélt magyarul, privilégiumnak, kivételes ajándéknak számított tőle, ha egy magyarral magyarul beszélt. És mégis, milyen érdekes, hogy az utolsó pillanatban hazahúzza ez a föld azokat, akik innen mentek el. Szerencsém van, hogy bár nem az utolsó pillanatban, mégis itt vagyok, és élvezhetem ezeket a jó dolgokat, odaadhatom, megmutathatom a közönségnek ezeket az érett, izgalmas szerepeket.

BA: Még nincs egy hete, hogy bemutatta saját ihletésű ékszerkollekcióját. Hogyan fogant meg Önben az ékszertervezés ötlete?

RA: Itt van a gyűrű az ujjamon, amely a kiindulást jelentette, és amelyet néhány éve a Louvres-ban, egy reneszánsz Madonna-képen pillantottam meg. Akkor lefotóztam, elküldettem, megcsináltattam. Tíz évet hordtam, és utána kezdett el kialakulni bennem a saját kollekció ötlete. A Szentháromság-motivika, a Madonna, az egy Isten, a számmisztika, a Zsófia-legenda… Margitot énekeltem májusban, és a tenorral közös nagy szerelmi duettben van egy olyan frázis, ahol unisono recitálunk ugyanazon a hangon, és azt mondjuk: éternelle. Gyönyörű, maga a tökéletes egyesülés, ugyanazt a hangot énekeljük, a tenor és a szoprán. Talán már a harmadik vagy negyedik előadás lehetett, mikor énekeltem, és közben jutott eszembe, az Eternity lesz a tökéletes név a kollekciónak. Örökkévalóság, mert az Isten örökkévaló. Semmi nincs véletlenül ebben a kollekcióban. Nagyon-nagyon szeretem, és reméljük, hogy ő is sikeres lesz.