playliszt

Nagy mulasztásom volt, hogy nem hallottam még élőben jeles fiatal zongoristánkat, Fülei Balázst. Néhány nappal ezelőtt véletlenül kifogtam egy hosszú interjút vele a Klubrádióban, amit Rangos Katalin készített, s ez adta a végső lökést, hogy most már feltételenül elmenjek egy koncertjére.

Nem kellett sokat várnom, november 28-án épp szólóestje volt a Magyar Rádió Márványtermében. Az teljes bizonyossággal kiderült a rádióműsorból is, hogy Fülei Balázs már 28 évesen tapasztalt, kitűnő kommunikátor. Jelen van a médiában, címlapon szerepel, szívesen ad interjút, és átgondoltan, jól beszél. Kiváló honlapot tart fenn gazdag hanganyaggal, videókkal, riportokkal, aktualitásokkal, ahogy azt kell. A róla szóló újság-kivágatok, idézetek hosszan sorolják máris jelentős nemzetközi karrierjének fontos eseményeit és helyszíneit, a Carnegie Halltól a Concertgebouwig, Indiától Ausztráliáig.

Fülei Balázs hangversenyei éppoly átgondoltak, mint mondatai: sokszor állít össze tematikus koncerteket. (Egy alkalommal például csupa holdfényhez kapcsolódó zenét játszott, honlapján erről részletes beszámoló olvasható Csengery Kristóftól.) Az is fontos, hogy saját maga ír rövid, lényegretörő ismertetéseket a műsoraihoz, tájékoztatja kevésbé beavatott hallgatóit. Kortárs darabokból sincs hiány a repertoárján, ami szintén felettébb dicséretes.

Ez alkalommal is volt alapötlet, volt kortárs mű és ismertető is. Fülei Balázs estje, némi túlzással, egyetlen akkordra épült. Ez az akkord nem más, mint a híres „Trisztán-akkord”. Hát mivel is lehetne jobban tiszteletet adni a kétszáz éve született Richard Wagnernek, mint annak a zenei motívumnak a körüljárásával, ami gyakorlatilag márkajelévé vált, fél évszázadra megfertőzte a teljes zeneirodalmat, senki sem szabadulhatott a hatása alól. Mellesleg a filmek szerelmi jeleneteinek kísérőzenéi legtöbbször máig sem tudnak tőle szabadulni. A koncerten eljátszott  Liszt-művek mind mélyen kapcsolódnak ehhez az akkordhoz, illetve Wagner világához. A melléjük állított Beethoven-darabok persze kevésbé, de ezek sem mondtak ellent az ünneplési szándéknak, hiszen Wagner egén Beethoven volt a Nap, miként  Wagner is azzá vált az utána következők zöme számára. És persze Beethoven bagatelljeiben is előfordul ez az akkord, még ha csak futólag is, nem annyira exponáltan, mint Wagnernél. A Trisztán-akkord voltaképp nem is önálló akkord, hanem fordulat inkább, amelynek szimbolikus tartalma van: egy igen feszült hangzás oldódása, vagy inkább oldódási kísérlete ez, amely – mint utólag észrevesszük - nem a megnyugtató alaphangra, hanem egy másik éppoly erősen feloldást kívánó akkordra lép, fenntartva ezzel a feszültséget, és kifejezve a feloldhatatlan szerelmi sóvárgást. Schopenhauer, majd szellemi követője, Wagner világában és így természetesen a Trisztán operában is csak a halál hozhat igazi feloldást, de amikor bekövetkezik, az maga az eufória, a mindent elárasztó harmónia, az igazi teljesség és - bármily ellentmondás is - a boldogság, vagy ha úgy tetszik: életöröm.

Trisztán és Izolda (Hesse Mester, 1240 körül)

Fülei Balázs kortársa és barátja, Virágh András Gábor „Tantris” címmel írt darabot, amelynek – mondanom sem kell – a hírneves akkord, illetve téma az alapja. De ebben a kis műben mégis Liszt h-moll szonátája adja a keretet, miközben többek között Ligeti-etűdök hangjai szűrődnek át zenetörténeti erdőn, amelyben rövid, de tanulságos kirándulást tettünk.

Fülei Balázs zongorajátéka számomra olyannak tűnt, mint a beszéde, a verbális készség a zenélésre is vonatkozik nála. Nagyon is közlő jellegű, sőt magyarázó, minden kis hanggal, ütemrésszel vagy hangsúllyal elszámoló játék ez. Értelmes, az összefüggéseket feltáró, a kontrasztokat bemutató, a karaktereket elénk állító zenei munkát végez, igen korrekt technikai kivitelezésben. A viszonylag ritkán játszott és nagyon szerethető Op. 90-es e-moll Beethoven-szonátát olyan analitikusan, formai ábrázolókészséggel játszotta el, hogy egy zeneakadémiai formatan-órán táblára felrajzolni sem lehetett volna jobban, az utána következő Liszt- és Wagner-Liszt- művek pedig a harmóniák és dallamvonalak tökéletes Google Maps-ét vetítették elénk. Minden a helyén volt, minden figyelmet kapott, mindent meg is mutatott Fülei Balázs, de játékáról sajnos eszembe jutott hajdani zeneelmélet tanárom, a kiváló Németh Rudolf felkiáltása, amikor bejelentettem neki, hogy zenetudományi szakra készülök: „Jajj, micsoda ötlet, hát a szerelemről nem beszélni kell!”

Kocsis Zoltán már évtizedekkel ezelőtt átírta a Trisztán baljós előjátékát zongorára, nagy sikerszáma volt. Fülei Balázs ennek eljátszása után természetesen a Liszt által zongorára átköltött finálét, a szerelmi halált, azaz a beteljesülést is eljátszotta. Ennek csúcspontja, a nagy fortisszimó, a mindent felperzselő, elárasztó, követhetetlen, fokozhatatlan földön túli szerelem, a halálban való immár örök ragyogás úgy szólalt meg Fülei Balázs keze alatt, hogy az a néhány másodperc felülírta bennem az estén addig szerzett benyomásaimat. Mert itt igazán nagy pillanat született. Itt már nem volt semmi kitalálva és megvalósítva, Wagner, Liszt, Trisztán és Izolda együttes erővel legyőzték az okos zenélést, maguk alá gyűrték, elsodorták a kontroll-rendszert, a közönség reakcióinak fürkészését, az analízist, és minden egyebet, amit nem kellene csinálni. „ ...ertrinken, versinken, unbewusst, höhste Lust!” mondja Izolda a partitúra utolsó szavaiként („örökre, gyönyörbe, lelkünk hull, a léten túl! – Blum Tamás fordításában). Elsüllyedés, öntudatlanság, a legnagyobb boldogság. Innen kellene, innen lehetne elindulni az igazán nagy művészet felé. 

Mácsai János