AJÁNLÓ
 
10:00
2015. 10. 11.
A lengyel Lutosławski Vonósnégyes maroknyi közönség előtt adott felejthetetlen hangversenyt....
A bejegyzés folyatódik
 
10:00
2015. 10. 11.
Arany szatén ingek, csillogó Bogányi-zongora, szalagavatóra emlékeztető frakkos elektromos...
A bejegyzés folyatódik
 
10:00
2015. 10. 11.
Emlékszem, negyedikes általános iskolásként ért a trauma: az osztálytársam hegedült…...
A bejegyzés folyatódik
 
10:00
2015. 10. 11.
Tegnap este lezárult az idei Új Magyar Zenei Fórum (UMZF) zeneszerzőverseny. Október 6-án...
A bejegyzés folyatódik
 
10:00
2015. 10. 11.
Október 31-én a hazánk egyik legizgalmasabb kamarazenei formációjaként működő Budapest...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül került sor a Zeneakadémián arra a koncertre, amelyen a Pannon Filharmonikusok Magyarországon ritkán hallható műveket szólaltattak meg. Úgy tűnik, a hazai koncertlátogató közönség nem túl érdeklődő a kevéssé ismert alkotások iránt, ugyanis a zenekar alig egyharmad háznyi közönség előtt játszott – kiválóan. Talán az eseményt szervező fesztiválnak is nagyobb erőket kellett volna bevetnie, hogy hatásos kommunikációval keltse fel az érdeklődést a sok szenzáció mellett a műsorban szerényen megbújó klasszikus zenei koncert iránt.

Tuija Knihtilä és Bogányi Tibor
Tuija Knihtilä és Bogányi Tibor

 

Elsőnek Arvo Pärt Cantus in memoriam Benjamin Britten című műve hangzott fel, melyet Bogányi Tibor szokatlanul impulzívan vezényelt. Ez az interpretáció jelentősen gyorsabb volt valamennyi általam hallottnál, éteri alászállás helyett valóságos zuhanásnak lehettünk tanúi. Ennek köszönhetően a vonósok sem a várt földöntúli hangot ütöttek meg, ám ez aligha volt hiba, mintsem az értelmezés következménye. Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az eredetileg csellista karmester milyen pompásan kézben tartja zenekara vonós szekcióját, amely magával ragadóan szép és gazdag hangon szólalt meg, az első hegedűk pedig jóformán az egész koncert során érzékien gyönyörű muzsikával ajándékoztak meg minket.

Benjamin Britten Négy tengeri közjátékában a zenekar többi részének is komolyabb szerep jutott. A rézfúvósok első megszólalásai kissé bárdolatlanra sikerültek, ám az együttes egésze kedvező benyomást keltett, jól megmutatták a mű zenei anyagának változatosságát. Különösen a harmadik, „Holdfény” jelzőt viselő közjáték vonultatta fel a színek, hangulatok, karakterek rendkívül gazdag tárházát. A karmester végig biztos kézzel fogta össze ezt a sokféleséget, elkerülve a hangzás kaotikussá válását. Minden részlet megtalálta a maga helyét. A negyedik közjátékban aztán energikus, sodró lendületű muzsika csendült fel, ám a fortéknál megmutatkozott a koncert második felére is jelentkező probléma: a Zeneakadémia jelenlegi állapotában nem a legalkalmasabb ilyen nagy apparátust igénylő művek előadására, ugyanis a terem túlságosan kiemeli a mély szólamokat, így a hangzás sokszor feldolgozhatatlan masszává sűrítődik.

Az igazi különlegesség, Sibelius Kullervo című korai szimfonikus költeménye a szünet után hangzott el. Bogányi Tibor ismét szédületes tempót vett, a darab elején az az érzésem támadt, hogy aki most hallja először a művet – bizonyára akadtak szép számmal – talán fel se fogja, mi minden történik az első tétel kezdeti perceiben. Ám a karmester el tudott kerülni egy hibát – amely a mű túl gyors interpretációiban nem egyszer előfordul –, és nem hagyta, hogy a történet elveszítse drámai súlyát, még az első két tétel szokatlanul derűs színei ellenére sem. Ekkorra világossá vált, hogy Bogányi Tibort kevéssé köti az előadói hagyomány, határozott, saját elképzelése van a darabról, azt a maga romantikus szélsőségességében kívánja megmutatni, és épp az ellentételezések által szeretné kiemelni annak tragikus tartalmát.

A Kullervóban már nem csak a vonós szólamoknak jutott kulcsszerep, a fafúvósok sikerrel felzárkóztak hozzájuk. Különösen a – nem egyszer a legfontosabb témákat játszó – klarinét produkált magával ragadó pillanatokat virtuóz játékával és misztikusan gyönyörű hangszínével, de rajta kívül is hallhattunk néhány szép szólót. A rézfúvósok is ekkor tudták kiköszörülni a csorbát, meleg fénnyel szólaltatták meg a tuttikat, gondosan kimunkált frázisokat hallhattunk tőlük, különösen a trombita szólamtól.

Tuija Knihtilä, Bogányi Tibor és Markus Nieminen

A harmadik tételben az énekhangnak jut a főszerep, ebben két finn művész működött közre. A Kullervót éneklő Markus Nieminen kissé merev, de szép színű baritonjával kedvező benyomást keltett, csak a magasságai nem voltak teljesen kielégítőek. Partnere, Tuija Knihtilä gazdag mezzo hanggal rendelkezik, egyedül túlságosan dívás attitűdjét lehetett kifogásolni. Mégis az ő produkciója sikerült komplexebbre, és vált a konkrét zenei megformáláson túlmutatóvá. Egyetlen általam ismert felvételen sem fordult elő, hogy a darabnak még névvel sem rendelkező nőalakja ennyivel érdekesebb karakternek bizonyuljon, mint a címszereplő. Ehhez minden bizonnyal az élő előadás ténye és a személyiség varázsa is hozzájárult. Az énekes tételek keltette élményhez a Honvéd Férfikar is hozzájárult, akik egységes hangon, helyenként kellően misztikusan, ámde érthetően artikulált szöveggel szólaltak meg.

Keveseknek lehetett része ebben a különleges koncertben, a kiváló előadók és az alig ismert remekművek élményében. Ám azok, akik ott voltak, a távol lévők helyett is éljeneztek, még egy rövid ráadást is kicsikartak a Kullervo csatazenéjéből. Mi mindazonáltal mérsékelt érdeklődés ellenére is reméljük, nem most hallottuk utoljára Magyarországon Sibelius művét – különösen ilyen színvonalon.

Kondor Kata

fotók: Felvégi Andrea / CAFe Budapest

1 Komment