playliszt

Arany szatén ingek, csillogó Bogányi-zongora, szalagavatóra emlékeztető frakkos elektromos gitárosok – már a látvány sem volt semmi, de a műsort is igen merészen állították össze a CAFe Budapest zárókoncertjére, Bogányi Gergely, Bogányi Bence és a Münchener Kammerorchester közös, október 18-i zeneakadémiai hangversenyére.

Mozart-zongoraversennyel indítani még nem olyan vad, főleg, ha a legkedveltebbek közül való. A C-dúr zongoraverseny szólistája Bogányi Gergely volt, aki saját fejlesztésű hangszerén, a sok vitát generáló Bogányi-zongorán adta elő a művet. A Müncheni Kamarazenekart Thierry Fischer dirigálta. A zongoraverseny első zenekari témájának megszólalásakor izgalmasnak találtam, hogy a szokásosnál valamivel lassabban, sejtelmes pianóban, mintegy a semmiből született meg a tétel nyitánya. Később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy komoly dinamikai és hangzásaránybeli zavar uralkodik a karmester fejében, aki nemigen tudta emberivé varázsolni a kotta száraz előadói utasításait. Az együttesben ülő zenészek muzikalitása és technikai profizmusa megkérdőjelezhetetlen, ahogy azt a szólamokon belüli egység, a stúdióminőségű szinkronitás és a beintések precíz és határozott lekövetése kiválóan mutatta.

A ki nem hallható szólamok és az aránybeli egyenetlenségek sorába illeszkedett sajnos a zongora is, amelynek bármennyire is értem és érzem hangzásbeli újítását, nem tartom alkalmasnak klasszikus (vagy barokk) művek előadására. Persze lehet, hogy csak időre van szüksége a fülnek, míg megszokja a váltást, ahogy hozzászokott a csembalót váltó fortepianóhoz is. Akárhogy is, a basszusok soványabbak a megszokottnál, a gyöngyöző futamok összemosódnak. Az a bajom, amit Bogányi megálmodott: túl lágy. De nem szeretnék újabb vitát nyitni a hangszerről, kizárólag a zenekar hasonlóan tompa hangzása miatt kevertem bele a beszámolóba. Na, meg azért, mert ha hallani nem is mindig lehetett, látható volt, hogy Bogányi alaposan felkészült a koncertre. A sajnos sokszor mellékalapáló zongorista ezúttal pontosan, fegyelmezetten, példaértékűen játszott. Az első tételben saját cadenzáját adta elő. Bogányis volt. Klassz volt. Fokozatosan rugaszkodott el Mozart stílusától, és helyezte a hangszer számára otthonos környezetbe a versenymű motívumait. Izgalmas fantáziálás született; mint a műfaj fénykorában, ez lett a darab csúcspontja.

Ősbemutató következett, Bella Máté Laniakea című fagottversenye, melynek szólóját maga a megrendelő, Bogányi Bence játszotta. A látványra sztereóban elhelyezett két hangszercsoport (egy-egy vonóskvintett és fagott) hangzásban különös disszonanciát, egyfajta interferenciát mutatott. A sok hang közül nem mindig tudhattuk pontosan, hogy amit hallunk, az valami nagyon kezdetleges, vagy épp a kifejlett mindenség. Egyszerre volt jelen az atom és az univerzum. A kettősség ellenére megfigyelhető volt egy fejlődési ciklikusság, ahogy egy hangmagból töredékek hozzátapadásával egyre összetettebb motívumok születtek, újra és újra. Ezt a fejlesztést leginkább a fagottszólóban érhettük tetten. Bogányi Bence rekesztett hangokkal, öblös hangsúlyokkal és éles fagottsikításokkal tartotta fent a közönség figyelmét, és kalauzolt minket a hangrengetegben.

Megvolt a klasszikus versenymű és a kortárs darab, most kéne következzen a nagy szimfónia, de nem így történt… A koncert második fele szintén két részre tagolódott, melyből a második szintén kortárs darab volt. Előtte azonban felhangzott Bartók Divertimentója. Kollegámmal szinte egyszerre mentegetőztünk, hogy nem holmi magyarkodás szól belőlünk, mikor azt mondjuk: Thierry Fischernek nem sikerült értelmeznie a művet. Az önkényes dinamikai kicsapongások és a túlkarakterizált ritmusok nem engedték Bartók zenéjének igazi értékeit kibontakozni. Valahogy azért lement a darab – technikailag hibátlanul, értelmezésileg hiányosan. Ami ez után következett, azt kiemelkedő izgatottsággal vártuk: zenekar és két elektromos gitár (sok-sok pedállal), az egyik negyedhanggal elhangolva! Tristan Murail Kegyetlen mesék című alkotása azonban nem aknázta ki a lehetőségeket. A gitárokból jóformán semmit nem hallottunk – és már harmadszor fordult elő ilyesmi a koncerten, pedig a Nagyterem akusztikájára nem lehet panasz –, a torzító pedálok értelmetlenül hevertek az előadók lábainál… A műben nem találtam utat, nem tudtam, megy-e valamerre. De egy helyben sem állt. Izgalmasnak nem volt mondható, a hangszerükön csak levegőt átfújó, billentyűiket pöcögtető rezeseken kívül (és lássuk be, ez a hangzás sem eredeti már) semmi nem tudott lekötni. S bár a nagy bukások kora már lejárt, a darab sikere(?) nem említhető egy napon Bella tapsával. Hiába, a CAFe utolsó kortyával nyeltünk egy kis zaccot is…

Mona Dániel

fotók: Felvégi Andrea / CAFe Budapest