playliszt

A lengyel Lutosławski Vonósnégyes maroknyi közönség előtt adott felejthetetlen hangversenyt. A műsoron négy mű reprezentálta a modern lengyel zenét.

A magyar és a lengyel zene történetének utolsó kétszáz évében sok közös vonást fedezhetünk fel. Miként a magyarok, úgy a lengyelek is egy külföldön kibontakozó életművel léptek a világ zenetörténetének porondjára, mi Lisztre, ők Chopinre lehetnek büszkék. A következő évszázadban párhuzamosan futott Bartók Béla és Karol Szymanowski pályája is. A legújabb korban pedig Ligetihez és Kurtághoz hasonló nagy nemzetközi figyelmet Krzysztof Penderecki és Henryk Górecki munkássága váltott ki. De természetesen vannak különbségek is: míg a Szymanowski- és a Penderecki-generáció közötti organikus kapcsolatot Witold Lutosławski teremtette meg, addig nálunk inkább a kontinuitás megszakadásáról lehet beszélni.

A koncert az eredeti elképzelések szerint Lutosławski vonósnégyesével kezdődött volna. Az 1964-ben bemutatott darab ma már a vonósnégyes-repertoár modern klasszikusa, melynek alapgondolata látszólag ellentmond a kvartettezés alapelvének. Nem autonóm muzsikusok értelmes párbeszédét (à la Goethe) követjük feszült figyelemmel, hanem négy önállóan megfogalmazott, egymással nem kommunikáló szólam véletlenszerű összekapcsolódását. A mű néhány részletét meghatározó „aleatorikus polifónia” nem állítja könnyű feladat elé a muzsikusokat: nem figyelni a másikra, nem támaszkodni a partnerre, bizony komoly kihívás. A zeneszerzői instrukció csak látszólag ad felmentést a kamarazenei koncentráció kényszere alól: az egyes zenész „minden figyelmét saját szólamának szentelheti, anélkül, hogy azt megosztaná az alkalmazkodás kedvéért”. Mindebből az is következhetne, hogy Lutosławski kompozíciója előadásról előadásra radikálisan más összbenyomást hagy a hallgatóban. A művel magam három-négy különböző koncertelőadásban találkoztam már, s úgy érzem, hogy csak annyiban tért el az egyik előadás a másiktól, amennyire másmilyenek egy Schubert-darab különböző előadásai. S hogy ezt hogyan éri el Lutosławski? Azt hiszem, ez a zseni titka marad.

A Lutoslawski Vonósnégyes (Bartosz Woroch, Marcin Markowicz – hegedű, Artur Rozmysłowicz – brácsa, Maciej Młodawski – cselló) produkciója lehengerlő volt. Az „aleatorikus polifónia” egészen kivételes koncentrációval párosult, a muzsikusok láthatóan kerülték a szemkontaktust, mind a négyen a lehető legváltozatosabb és legrugalmasabb előadásmódra összpontosítva, a saját (értsd: szubjektív módon értelmezett) szólam kivitelezésével voltak elfoglalva. Mindeközben az összhangzás állandó kontroll alatt állt, bámulatos akusztikai szenzitivitás jellemezte a játékot. Mindez a kvartettezés, a kollektív muzsikálás másfajta minőségével szembesítette a hallgatóságot, s talán eredetileg azért is tűnt jó választásnak e darabbal indítani a műsort: ez a „másfajta minőség” hitelesíthette volna a folytatásban játszott kvartettek kompozíciós megoldásait.

Úgy alakult, hogy a Lutosławski-darab a koncert második félidejébe hangzott el, így legfeljebb visszamenőleg igazolhatta volna az első félidőben hallott darabokat – ám erre az igazolásra végül nem is volt szükség. A kvartett hallatlanul okosan, ízléssel, jó dramaturgiai érzékkel állította össze ennek a félidőnek a műsorát, melyen Paweł Mykietyn, Paweł Szymański és Marcin Markowicz egy-egy kompozíciója hangzott el. A szünetben egyként állapítottuk meg egy régi ismerősömmel, hogy e három darab egymásutánja milyen működőképes volt, s hogy a műsor összeállítója mennyire jól kalkulált a közönség befogadóképességével. S tegyük hozzá: úgy tűnt, hogy ezek a kortárs művek valóban repertoárszerűen szólaltak meg, sok-sok koncert során érlelődtek olyanná, mint ahogy most találkoztunk velük. Milyen jó lenne, ha egy magyar kvartett-formáció is lehetőséget kapna arra, hogy kortárs műveket tartalmazó programjaikat sok-sok koncert tapasztalata alapján csiszolják mind tökéletesebbre!

Igazán finomszövésű, érzékenyen „hangszerelt”, lágy pasztellszínekben és feszült pianissimókban dús kompozíciót ismerhettünk meg Paweł Mykietyn II. vonósnégyesében (2006). Az atmoszférateremtés iskolapéldája is lehetne ez a kevés eszközzel dolgozó, bejáratott kompozíciós technikákat magabiztosan kezelő darab, mely ügyesen ötvözi a francia spektrális zene és az amerikai minimalizmus eszközeit. Érdemes a szerző után kutakodni a világhálón, Mykietyn nagyszerű filmzeneszerző, nagyobb léptékű koncertdarabjai pedig erőteljesek és hatásosak, nem lennék meglepve, ha – miként néhány évtizeddel ezelőtt egyik honfitársát, Wojciech Kilar-t – felfedezné magának a nemzetközi filmvilág.

Paweł Szymański rövidebb lélegzetű, karakteres tételek füzéreként alakította ki Öt darab vonósnégyesre (1993) című darabját. Minden egyes tétel egy-egy ötlet, egy-egy kompozíciós technika próbája volt, melyek aztán rafinált dramaturgia szerint követték egymást; az utolsó két szakasz különösen hatásos volt. Marcin Markowicz (nem mellesleg a kvartett második hegedűse) immár III. vonósnégyesénél tart, a művet 2009-ben fejezte be. Ez a kompozíciója felépítésében, stílusában, hangzásában kifejezetten tradicionális, ugyanakkor nem „neo-gügye”, magas szakmai színvonalon megírt „mintadarab”, mely tökéletesen kerekítette le az első félidőt.

Négy nagyszerű, egymásra hangolt muzsikust ismertünk meg. Lehettünk volna sokkal többen is, és akkor talán nem csak egy ráadást (egy Szymanowski-kvartett-tételt) „harcoltunk” volna ki.

Molnár Szabolcs

fotók: Felvégi Andrea / CAFe Budapest