playliszt

Emlékszem, negyedikes általános iskolásként ért a trauma: az osztálytársam hegedült… Némely hangnál előre grimaszolt, mert tudta, semmi köze nem lesz a pontos intonációhoz. Akkor utáltam meg a hegedű hangját, azt hittem, egy életre. Aztán valahol Kelemen Barnabás játékával kezdett el visszatérni a hitem a hangszerbe, de ha Szergej Krilovot hallottam volna, minden bizonnyal rögtön megszeretem a hegedűt. Október 10-én ugyanis kitörölte belőlem a negyedikes osztálytárs okozta sokk utolsó szilánkját is.

Az orosz hegedűművész volt a Litván Kamarazenekar CAFe Budapestes, Müpában rendezett koncertjének abszolút főszereplője. Vezényelt és – a kiírás szerint – hegedűn működött közre, de pontosabb, ha azt mondjuk, inkább hegedült, és a Litván Kamarazenekar működött közre. Na, nem mintha ezzel degradálni kívánnám a zenekar munkáját; épp az ellenkezőjét érdemlik. Összeszedett, koncentrált, precíz együttest láttunk-hallottunk. A zenészek kiválóan, a legapróbb jelekkel kommunikáltak egymással, de az összeszokott zenekar nyitott volt Krilov utasításaira is.

A koncertet az est egyetlen hegedűversenynek nevezett darabja, Mendelssohn fiatalkori d-moll hegedűversenye nyitotta. A manapság egyre népszerűbb mű egyrészről jóleső letisztultsággal szólalt meg, másrészről bemutatta Krilov magával ragadó játékának csíráit. A határozott, éles vonókezelés, a hangok végének pregnáns lecsípése, a vibratók változatos használata, a megvibrálatlan hangok keltette feszültség mind-mind azt bizonyították, hogy Krilov játszik, kedvére játszik hangszerén. A Mendelssohn-mű után kezdett igazán izgalmassá válni a hangverseny, az idén 80 éves, s ezért a koncertprogramokon igen népszerű Arvo Pärt egyik legsikeresebb alkotása, a vonósokra és ütőhangszerekre írt Frates következett. Nem bonyolult zene. Mint sok más Arvo Pärt-mű, ez is beillene filmzenének. Vagy mégsem? Egyszerűségében, monotonságában mégis ott a változatosság és a transzba esés lehetősége. A darabot indító, szólóhegedűn megszólaló akkordfelbontások dinamikailag és agogikailag egyaránt kiszámíthatatlanok és sokszínűek voltak, számos egyértelmű és rejtett belsőszólam emelkedett ki. A pizzicatók teljesen pontszerűen, nyersen szólaltak meg, mégis fájdalmas érzelmeket közvetítettek. A bőgők mélyben zengő, szűnni nem akaró orgonapontja egyszerre idézte a Rajna kincse nyitányát, egyszerre volt gamelán zene és relaxációs basszus. Az ütőhangszerek is mindig akkor szólaltak meg, mikor épp kívántuk – persze ez elsősorban a szerző érdeme.

A félidőt Camille Saint-Saëns Bevezetés és rondo capriccioso című műve zárta. A bevezető ütemekben megfigyelhettük a Litván Kamarazenekarra mindvégig jellemző atomóra-pontosságú pizzicatókat. Fegyelmezetten kísérték Krilov briliáns, ráadásnál megszokott játékát. Az esztamra érkező hangok súlyozása, a glissandók és a mély húrok tépésszerű megszólaltatása a jó ízlés határát súrolták, de mindig azon belül maradtak, ettől téve feledhetetlenné az előadást. Az első félidő hatalmas sikere kapcsán érdemes megjegyezni, hogy kicsit hatásvadász módon ugyan, de kétségtelenül szerencsésen válogatták össze a műsorszámokat. Arányaiban alulmaradtak a lírai szépséget képviselő szakaszok, és a virtuozitásé volt a főszerep, de nem muszáj mindig megríkatni a közönséget. Kiváló virtuóz darabok voltak kiváló előadásban. A második rész pedig már csak a ráadásnak tűnő Saint-Saëns-mű utáni ráadásokat követő nagy ráadás volt.

Bizet Carmenje mindig és minden formában siker. Nem volt ez másképp Rogyion Scsedrin Carmen-szvitjével sem, melyet a szerző feleségének, a balerina Maja Pliszeckajának készített, hogy Carmen ne csak elénekelhető, de eltáncolható is legyen. A darab elején úgy éreztem, ezek a jól ismert dallamok megunhatatlanok. A sok visszatérés – melodikailag és hangszerelésben egyaránt – azonban kiirtotta az opera dallamai közti dramaturgiai ívet, így téve unalmassá mindannyiunk kedvenc melódiáit. Ha a darab nem is, az előadás kifogástalan volt. Főleg az ütősöket volt élmény nézni, akik szellemként suhantak a hangszerek közt, és a legnagyobb profizmussal és elszántsággal szólaltatták meg a legkomikusabb tárgyakat. Krilov a koncerten először vezényelt hangszer nélkül. Van egy olyan érzésem, hogy teátrális mozdulatai ezen a ponton már nem tettek hozzá az előadáshoz (nem úgy, mint mikor hegedűvel a kezében mozgott), de lényeg a lényeg: semmi nem rondított bele az egész este alatt fenntartott bizsergésbe, a virtuozitástól ámuló gyermek-én élményébe.

Mona Dániel

fotók: Kotschy Gábor / CAFe Budapest