playliszt

Most megtöröm a csendet. Ennyi idő talán kellett, hogy feldolgozzam azt a sok koncertet, amelyet múlt vasárnap hallottam, de nem hallgathatok tovább A Hallgatás Napjáról. Röpke 13 órát töltöttem el a BMC-ben Bach és korunk zenéjét hallgatva. Minden bizonnyal ez a legjobb kábítószer!

Részt vettem már számos zenei maratonon, de mindeddig nem kellett döntenem élőzenés koncert és élőzenés koncert között, csak aközött, hogy érdekel-e a soron következő hangverseny, vagy helyette híres interpretációk felvételét nézzem-e meg. A Keller András és Rácz Zoltán művészeti vezetése alatt megszülető, a Concerto Budapest és az UMZE által megvalósuló egész napos program, A Hallgatás Napja azonban három helyszínen kínált koncerteket, de kis rohangálással is csak kettőt tudott az érdeklődő hallgató lefedni, egyről mindig le kellett mondania. (És akkor még nem is beszéltünk A fúga művészetének Bach-kézirat vetítése mellett lehetséges hallgatásáról, melyet egy negyedik helyszínen tehettünk volna meg.) De hát, az legyen a legnagyobb bajunk, hogy túl sok a jó koncert, nem igaz?!

A Hallgatás Napjának gerincét a nagytermi koncertek adták, ahol Bach összes szólózongorára (pontosabban csembalóra) írt versenyműve mellett a nagyobb apparátust igénylő kortárs művek hangzottak el. Hallhattuk itthon kevésbé ismert szerzők darabjait – gyakran először Magyarországon – és világszerte népszerű komponisták alkotásait is. Jelen írás nem vállalkozhat többre, mint hogy a tíz végighallgatott hangverseny néhány kiemelkedő pontját szóvá tegye, és ezeken a momentumokon keresztül értékelje ezt az óriási vállalkozást.

Ami a Bach-zongoraversenyeket illeti, öt igencsak különböző zongoristát volt szerencsénk meghallgatni. Balog József indította az egész maratont, játéka letisztult és kockázatmentes volt, talán egyszerűnek is nevezhető. Pláne, ha összevetjük a koncerten szintén Bachot játszó Kemenes András zongorázásával. Kemenes sehol nem hágta át a bachi „szabályokat”, a határokon belül mégis olyan változatosan játszott, annyi hangszínt mutatott meg, hogy öröm volt hallgatni. Az ifjú titánok nem tudták megközelíteni ezt a szintet, bár Fejérvári Zoltán precíz, érzékeny és érzelmileg tartalmas Bach-játéka nagyon-nagyon biztató. Az egész nap talán legjobban várt zongoraversenye, a d-moll a zárókoncerten hangzott el Csalog Gábor szólójával. A zenekaron és Keller Andráson ekkor éreztem először fáradtságot (ami 10 óra zenélés után valahol természetes…), és az előadás ebből fakadó punnyadtságát Csalog sem ellensúlyozta. Na, de térjünk is át az emlegetett momentumokra!

Életemben először hallottam Ligeti György Szimfonikus költemény 100 metronómra című művét. Leérve a Jazzklubba, már kattogtak a metronómok. Az emberek eleinte beszélgettek, hiszen nincs művész, akit megzavarnának, de idővel ráhangolódtak a darabra. A nagy kattogástengerben sok mindenre lehetett figyelni: milyen együttkattogások vannak, kihallok-e egy metronómot, ha erősen szuggerálom, miféle ritmusokat ad ki ennyi különböző tempójú metronóm stb. Ami viszont ez után következett, azt csak reméltem, hogy lehetséges. Ahogy fogyni kezdtek a metronómok, úgy lett egyre feszültebb és tapinthatóbb a csend. Az utolsó három, utolsó kettő, majd a legutolsó metronómnál olyan koncentráció és dermedtség lett úrrá a helyen, amely felér egy nagyzenekari mű jól eltalált generál pausájával.

Ugyanezen a koncerten hangzott el Vidovszky László Autokoncertje is, mely Kurtág György szerint mélyen megrázó és beckettien tragikus alkotás. Isten őrizz, hogy vitatkozzak Kurtággal, de ültessünk egy kisgyereket a nézőtérre, és máris átértelmeződik a mű! (A gyerekeknek ingyenes volt az egész rendezvény, és örömmel konstatáltam, hogy rengeteg gyerkőc hallgatta végig a gyakran felnőttek által is éretlenül fogadott modern műveket.) A földre zuhanó tárgyak – cintányér, dobverő, harmonika stb. – óriási hahotázást váltottak ki a kissrácból, ami az egész közönséget jobb kedvre derítette. A potyogó tárgyak – hangsúlyozom: abban az adott szituációban – sokkal inkább emlékeztettek egy Tom és Jerry-epizódra, mintsem a tehetetlenség, az elmúlás megrázó érzéseire.

A Kamara kamrában adták elő Melis László néhány művét. Az A la Carte című, szólógordonkára írt, könnyed hangvételű (gondoljunk csak a Csúsztatott palacsinta című tételre) darab előtt és után a brácsáé volt a főszerep. A koncert elején Melis Márta brácsaművész kifejezetten csúnyán játszott – és ez most dicséret! A szóló brácsára írt Dalok az aluljáróból már címében is sejteti azt a hangzásvilágot, amely aztán az egyes tételek során kibontakozik: Sonáta, Graffiti, Koldusok tánca, Hajléktalan altató, Irish pub. Csupa koszos, fülledt, hamis, egyszerű, szegény világ, és Melis Márta koszosan, durván, zabolátlanul játszott. A koncertet záró, a 2011-ben elhunyt Gyöngyössy Zoltán fuvolaművész emlékére komponált Melis-mű, Az utolsó találkozás a bizonyíték rá, hogy Melis Márta tudatosan játszott úgy, ahogy. Ezúttal szépen, fájdalmas egyszerűséggel szólalt meg a mélyhegedű, és lett hangzása a darab végére semmivé. Közben a tetőablakot néztem, ahogy zenére csöpögnek s csorognak alább az esőcseppek… Megható. Gyönyörű.

Több olyan mű is elhangzott, mely élőzenére és hangszalagra íródott. Ez a megoldás Bán Máté fuvolajátékánál nyert számomra igazán értelmet. A hosszú tartott hang, amely észrevétlenül úszik át a hangfelvételbe – lenyűgöző hatás! Látni, ahogy a zenész elemeli szájától a hangszert, de a hang tovább szól… Igazi zenei szemfényvesztés; az addig hallottak visszamenőleg is megkérdőjeleződnek tőle. Hihetek a fülemnek? És a szememnek?

A zárókoncertet nyitó és záró Messiaen-művek mintegy utolérendő példaképként koronázták meg A Hallgatás Napját. A hatalmas apparátus, az átütő zene és az elmúlt 12 óra élménye – bármilyen sablonosan is hangzik – katartikus élményt nyújtottak. Annyi mindenről nem szóltam, annyi fontos mű mellett mentem el említés nélkül… Eötvös-, Vidovszky-, Csalog-, Reich-magyarországi bemutató, Jeney- és Dukay-művek… Mégis bízom abban, hogy az a néhány morzsa, amelyet felvillantottam, visszaadja az életérzést, amely egy teljes napig uralkodott rajtam és sokakon.

Mona Dániel

Fotók: Hrotko Bálint