playliszt

Ha keresni akarnánk a kapcsot a bécsi klasszika olasz mestere, Antonio Salieri, és a közelmúltban elhunyt magyar énekművész Keönch Boldizsár között, nem az általa énekelt Salieri-művek lennének azok, hanem a címben szereplő mondat: „nostro Maestro e Padre”…

Így illették növendékei az olasz mestert, s ez a mondat jutott eszembe akkor is, mikor a Tanár Úr halálhíre elárasztotta az internetet. Ez sütött át a megnyilatkozó növendékek visszaemlékezésein, az elfeketülő háttér- és profilképeken, az arcokon, akik Tanár Úr búcsúztatójára érkeztek a Budapest Music Centerbe 2016. március 23-án. Hogy a 20. század második felének világjáró magyar tenor-óriását tisztelhettük benne, azt mi, a „Keönch-istálló” jelenlegi tagjai – ahogy nevezett bennünket – kevésbé tudhattuk. Nekünk mesterünk és atyánk volt; kis, bottal járó, törékeny, türelmes, bölcs és szerény ember, aki óriási türelemmel mondta el minden egyes alkalommal, miközben rém hosszú barokk áriákkal kínzott bennünket, hogy elengedhetetlen „a rendszeres napi gyakorlás”. Érdeklődött családi életünk felől, illetve gyakran emlékeztetett arra is, hogy „több lábon kell állni”. Titkok őrzője volt ő, tanítványai bizalmasa, példát adó örök derűvel, noha egyik lába épségét elvette a paralízis. „Ha bármiért szomorkodnék, mindig eszembe jut: mit kesergek, nekem itt van a zene!” – mondta egy alkalommal, majd ezt alátámasztva rögtön leütött egy akkordot. „Nem énekórákat tartott, hanem ének-zene és életórákat” – emlékezett rá vissza Jászberényi Lilián, aki évtizedeken keresztül volt korrepetitora Balassagyarmaton, majd a Vienna Konzervatóriumban. Hogy zártkörű temetést kért végakaratában, csupán gyászmisét és búcsúztatóját hagyva meg a nyilvánosságnak, jól jellemzi egész lényét átható szerénységét.

Ha valaki nem ismerte volna Keönch Boldizsárt, az is teljes képet kaphatott róla március 23-án a BMC-ben. Az érkezőket az ő hangja fogadta: tökéletes Monteverdi-interpretáció. Aztán kezdődtek a megemlékezések. Strausz Kálmán, majd Kutynyánszky Csaba méltatta a mestert, aztán Ókovács Szilveszter következett, aki szintén a növendékek sorába tartozott valamikor. „A Tanár Úr olyan volt, akinek az ember nyugodtan bemutathatta az édesanyját vagy a barátnőjét. – s erre valamennyien bólogattunk – Tőle tanultam az oratórium-éneklés Réti-módszerét” – tette hozzá, majd a Tanár Úr legendás humorát felcsillantva beavatott a nevezett módszer mibenlétébe minket is: „Először is: soha ne lapozz kétszer. Aztán: szünetekben húzd fel a slicced, mert ha kilóg az inged, mindenki oda fog figyelni.” Visszaidézte, hogy Keönch olyan mesterünk volt, aki bármilyen nyelven tökéletes kiejtéssel énekelt, s valóban, ezt igyekezett követelni tőlünk is. Ezt igazolandó további Keönch-felvételek hangzottak el a legkülönbözőbb korszakokból: Liszt-dalok (részint franciául), Erkel Hunyadi Lászlójából László áriája, Wagner- és Verdi-részletek. Talán nem én voltam az egyetlen, aki ekkor döbbent rá, mire gondolt Réti József, mikor Keönch Boldizsárról még ifjú növendékeként nyilatkozott: „Új csillag jelent meg az oratórium egén.”

„Ha Spanyolországban születik ép lábbal, világhírű lett volna” – méltatta Tokody Ilona a visszaemlékezők sorában, s ahogy hallgattuk a bejátszásokat, igazat kellett adnunk neki. Szállt a gyönyörű tenorhang, tökéletes technikával és kiejtéssel miden stílusban, ám mire valaki kesereghetett volna, hogy „Istenem, mi lett volna belőle az operaszínpadon!” – Tanár Úr adott választ egy interjúrészletben, miszerint tekintettel, hogy a Rekviem is egy Verdi-opera, énekelt ő operát is. A pályatársak visszaemlékezéséből Keönch Boldizsár figyelmes segítőkészségének felidézése sem maradt el. Pászthy Júlia elmondta, hogy diplomáját a Tanár Úr mentette meg, aki látva, hogy az ő vizsga-tanítandó növendéke betegsége miatt nem jelent meg, rögtön felajánlotta beugrását a növendék helyére, amit a bizottság természetesen el is fogadott. Az újabb műrészlet, Kósa György Karinthy-kantátájának második tétele után („Látni akarlak Isten”) megállt a levegő, hiszen ez a kérés már meghallgattatott…

A hangulatot egy interjú-bejátszás oldotta: a mester a Családbarát műsorában idézte fel a Rádióénekkar egyik tagjának esetét, aki hetekig vállalta természete ellenére a legszigorúbb absztinenciát, hogy jól tudja Jézust énekelni a passióban. Mikor azonban Jézus „szomjúhozom” felkiáltásához értek, az előadók, akik tudtak e megelőző gigászi küzdelemről, nem bírták nevetés nélkül, a karmesternek meg kellett állnia. „Én pedig – tette hozzá Tanár Úr az interjúban – megszólaltam: hát ezért kár volt hetekig kibírni…”

A megemlékezést két ifjú növendék búcsúja után az Ingemisco zárta.

E sorok írója nem búcsúzik, nostro Maestro e Padre. Továbbra is az Ön műhelyében tanultakból él majd.

V. Szűcs Imola