Vasárnapra azt már megszokhattuk, hogy a Fesztiválakadémia koncertjeinek műsora hosszabb, mint egy átlag hangversenyé. Bősze Ádám azt is elmondta, hogy ezért a művészek felelősek, akik, ha már így összeverődtek, minél többet szeretnének játszani a közönségnek. Ennek nyilvánvalóan örülünk. De valahol meg kell húzni a határt. A zárókoncerten nem sikerült.

Fesztiválakadémia Festival Academy Zeneakadémia Kokas Katalin Kelemen Barnabás Kurtág György Kurtág Mona Dániel

 

Világos, hogy ha egy félidőben elhangzik három Kurtág-mű és négy (különböző szerzőktől való) fúgatétel, és ez a félidő több mint egyórás, akkor annak a félidőnek nincs szüksége még egy Brahms-vonósötösre – legyen bármilyen jó is a mű. Ahogy Belinszky Anna már a péntek esti koncert kapcsán megfogalmazta, a hallgatók (pláne azok a hallgatók, akiket a nagykörút mentén elhelyezett plakátok vonzottak be az utcáról) zenehallgatási kapacitása véges. Kétségtelenül vannak könnyed, szórakoztató muzsikák a zeneirodalomban, ám a legtöbb klasszikus zenei darab koncentrációt, odafigyelést és belehelyezkedést kíván hallgatójától. Különösen igaz ez Kurtág György zenéjére. A Kurtágról való diskurzus nem győzi hangsúlyozni, mennyire fontos tulajdonsága a szerző életművének a miniatűrökben való gondolkodás, az információk, utalások összetett hálójának belekomponálása egy-egy apró darabba. Hogy bármit is jelentsenek számunkra ezek a gyakran csak félperces tételek, be kell vetnünk minden szellemi erőnket. Ha pedig így teszünk, egy óra alatt töltődésre (szünet) van szükségünk. Annál is inkább, hiszen a művészeti vezetők egy ívnek álmodták meg a fúgákat és a Kurtág-műveket, ezért arra kérték a közönséget, csak a blokk legvégén fejezzék ki tetszésüket.

Fesztiválakadémia Festival Academy Zeneakadémia Kokas Katalin Kelemen Barnabás Kurtág György Kurtág Mona Dániel

Ezen a ponton kénytelen vagyok kitérni a közönség viselkedésére. Tudom, hogy Jonas Kaufmann budapesti koncertje kapcsán már tomboltam egy sort, de úgy érzem, még egyszer, nyomatékosan fel kell lépnem a közönségnevelés nevében és érdekében. Nem (csak) a múltkor ecsetelt esetleges betegségek és az unalom szülte pótcselekvések ütötték fel fejüket vasárnap este, hanem a színtiszta neveletlenség, hova tovább bunkóság. Négyszeri (két nyelven elhangzó) megkérés után is beletapsolni a koncertbe – még ha a nemrég említett forradalom nevében is tette valamelyik vicces hallgató –, felnevetni akkor (vagy azon!), amikor Bősze Ádám egy zeneszerző emeletről kiesett gyermekének tragédiájáról mesél, messze nem egyenrangú egy cukorkabontogatás kellemetlenségeivel. Hogy ez ciki-e? Erre csak az Üvegtigris jó öreg Csokiját tudom idézni: „Dehogy ciki. K*rva gáz!” És akkor nem beszéltünk még a mérhetetlenül alacsony humor-ingerküszöbről, vagyis hogy egy fél Nagyterem képes vihogni azon, ha megszólal egy mobiltelefon. A továbbképző kurzuson való részvételt hirdető bilétát büszkén nyakukban hordó zenetanárok pedig, akiknek minimum mf-hangerőn kell megvitatniuk, hogy a színpadon van egy gitár, vagy hogy milyen furi hangot ad ki a hegedű (értsd: pizzicato), esetleg hogy jé, a zongorista tabletből nézi a kottát, akkor rúgtak bele eleve padlón fetrengő, vérben ázó testembe egy rozsdás acélbetétes bakanccsal, mikor voltak oly jók a Purcell-fúga közben megvitatni, hogy nocsak, Kokas Katiék már játszanak, ott bizony készül valami… Ezúton is hálás köszönet nekik, a Playliszten követhetik figyelemmel, hogy rászántam-e magam még egyszer egy magyarországi nyilvános koncert meglátogatására.

Ők lennének tehát az érett (és kultúrára fogékony!) felnőttek, akik tudják, hogyan kell egy koncertteremben viselkedni. Ezért, ha én is indíthatok egy forradalmat, azt üzenem: lépjünk túl a felületes poénok látványos lereagálásán, és merjünk belehelyezkedni a művekbe. És igen, azok hatni fognak ránk: lehet, hogy szomorúak leszünk, lehet, hogy olykor fájni fog, de mérhetetlen gazdagon jövünk majd ki a koncertről. Igazi, mély, értékes, maradandó élményektől gazdagon. Akinek nem inge, alá tudja mindezt támasztani.

Fesztiválakadémia Festival Academy Zeneakadémia Kokas Katalin Kelemen Barnabás Kurtág György Kurtág Mona Dániel

A gyakran agymasszírozással felérő taps kirántja a hallgatót az aktuális zene mély világából, hogy visszakerüljön a hétköznapokba. Hogy egy órán át nem lehetett tapsolni, azt is jelenti, hogy egy órát kellett töltenünk abban a bizonyos mély világban – koncentrálva. Nem csoda hát, hogy a közönség mindezek után úgy érezte, vége az első félidőnek. A szervezők azonban a kamarazene szimbólumaként még egy Brahms-művet is műsorra tűztek. A második félidő – s ezzel a fesztivál – zárószámáról, Prokofjev Rómeó és Júliájáról tudtuk, hogy egy színészeket is megmozgató hatalmas produkcióról lesz szó, mely minden bizonnyal elegendő második félidőnek. Egy Saint-Saëns: Hattyú és egy Beethoven-szerenádtétel azonban még megelőzte ezt az összművészeti darabot, ismét kóstolgatva a közönség idegeit. Este 11-kor léptünk ki a teremből. Fáradtan, mintha végigfutottuk volna a maratont. Sok szép zenét hallottunk kiváló előadásokban, de a sportteljesítmény közben nem sikerült megfigyelni és megízlelgetni igazán a tájat és annak szépségeit.

 

Mona Dániel

fotók: Posztós János

0 Komment