OLVASTAD MÁR?
 
Zene és párbeszéd a békéért
Jordi Savall zenészként és emberként is elképesztő kisugárzással bír. Túl hetven éven, számtalan koncerten és felvételen, a gambaművész ugyanazzal az őszinteséggel és közvetlenséggel beszél a zenéről, amelyet a színpadról és lemezeiről is ismerhetünk....
 
140 év telt el az első tanévnyitó óta a Zeneakadémián
Az 1875. novemberi első évnyitó jubileuma alkalmából különleges koncertekkel ünnepel a Zeneakadémia: két bérletsorozattal is emlékeznek az intézmény történetének nagyjaira és a múlt évszázad legendás koncertjeire. A kerek jubileumot továbbá nemzetközi projektek...
 
Exkluzív kisfilm készült a Zeneakadémia operavizsgájáról
"Az operavizsga keretében ezúttal két egyedi összeállítású keresztmetszet kerül színre Almási-Tóth András rendező-tanár irányításával. Az első félidőben Tengerpart Bohémiában címmel a száz éve elhunyt Goldmark Károly 1908-ban bemutatott Téli rege című...

A Zeneakadémia talán legjobb újítása a „tematikus nap”: egy-egy előadót nemcsak egy koncert erejéig hívnak meg, hanem előtte lehetőséget biztosítanak a hallgatóságnak és a(z örök) fiataloknak, hogy valamilyen módon betekintést nyerjenek a nagy művész világába. Ősszel – elsőként – a Holland Baroque Society szerepelt ily módon: ők a hangversenyt megelőző este zenekari workshopot tartottak, illetve engedélyezték a próbájukon való részvételt. Május 18-án Jordi Savall vendégeskedett Budapesten, aki az esti koncert délelőttjén nyilvános mesterkurzuson tanított.

(fotó: Molina Visuals)

 

Különösen effektív ez a „csomagban gondolkodás” a régizene esetében. Egyrészt az elmúlt idők repertoárjának megszólaltatásáról szinte mindegyik jelentős előadó – néha homlokegyenest – mást gondol, így egy előzetes, egyfajta bevezető foglalkozás arra is alkalmas, hogy hozzásegítse a hallgatóságot annak megértéséhez, hogy a hangversenyen bizonyos dolgok miért úgy történnek, ahogy. Másrészt a magyarországi zenei képzésben a historikus orientáció sajnálatosan egyoldalú, és a honi viszonyokhoz képest részben vagy egészében mást hirdető személyek meghívása jótékonyan hathat a fiatal előadókra.

A délelőtti, Solti Teremben megrendezett kurzuson alkalmi formációk mellett állandó együttesek is játszottak (Simplicissimus Kamaraegyüttes, Ariadné Consort). A kurzus műsorán korai barokk (Dowland, Pandolfi Meali) éppúgy szerepelt, mint francia muzsika (Marais) és későbarokk, „kevert stílusú” művek (Telemann, Bach). Egyedül a reneszánszt – aminek Savall szintén világhíres specialistája – hiányolhattuk a programról.

A kurzus egyik fő tanulsága azonban pont az volt, hogy a szép, természetesnek ható (akármit is jelentsen a kifejezés) hang az elsődleges, a stílusspecifikus elemek megfelelő kivitelezése csak ez után következik. Savall legalábbis a négyórás kurzus nagy részében kizárólag a hang megszólaltatásának módjával foglalkozott. Az általa kívánatosnak tartott hangzásideál leginkább egy reneszánsz kórusénekes hangjához hasonlítható. Ehhez kapcsolódóan többször is hangsúlyozta, hogy a viola da gambát azért tartja jó hangszernek, mert a hangképzés ezen a hangszeren ugyanolyan természetes – értsd: ugyanolyan kevés az áttétel –, mint az éneklés esetében. A hangideálját, amely valóban lenyűgözően csodálatos (egyszerűen nincs jobb szókapcsolat rá), nagyon mulatságosan nem csak a résztvevők tenorgambáin, hanem szoprángamba módjára hegedűn (!) is bemutatta.

Máté Balázs és Jordi Savall
Máté Balázs és Jordi Savall (fotó: Zeneakadémia / Tuba Zoltán)
 

Még jól emlékszem Savallék Művészetek Palotájában tartott hangversenyeire, ahol – biztos, ami biztos alapon – hangosítással játszottak. Gyanítottam, hogy ez a Zeneakadémián másképp lesz, már csak a megszólaló mű (J. S. Bach: Musikalisches Opfer, BWV 1079) miatt. Mint egy bekezdéssel feljebb említettem, Savall valóban a hangképzés mestere (is), de az egykoron Kisteremnek hívott helyiség második sorában ülve felmerült bennem a kérdés: vajon a Savall által felvázoltak hogyan fognak működni a Nagyteremben?

Nos, alapvetően működnek. Bár ekkora térben a finomságok – amelyeket a Solti Teremben többedmagammal úgy élveztem – jelentős része elveszett, és a hang is kevésbé volt intenzív, hangerőben mégis bőven megfelelőnek bizonyult. Igaz, Savall csak a kontrapunktikus tételekben játszott. Ezért is érezhettem sokkal inkább „elveszettnek” a fuvolást, Marc Hantaït, főként a Triószonátában, ahol a másik szólamot hegedűn megszólaltató Manfredo Kraemerrel és a basszust csellón játszó Máté Balázzsal nem igazán volt „partiban”. Igaz, ez a helyzet eleve bele van kódolva a műbe: a barokk fuvola egyszerűen nem olyan intenzitású hangszer, mint a hegedű vagy a cselló korabeli változata. Azonban ennek az apró aránytalanságnak volt egy másik oka is. Kraemer és Máté némileg máshogy értelmezik a savalli hangideált – legjobban a „megszüntetve megőrzés” kifejezés illik rájuk. Kraemer például, amellett hogy Savalléra emlékeztető laza jobbkéz-technikáját sok hegedűs kollégája megirigyelhetné, feltűnően sokat élt a vibrato eszközével. Ettől lehet, hogy sokat veszített hangjának lágyságából, finomságából, viszont a második emeletről is ugyanolyan jól lehetett érzékelni a legapróbb megmozdulásait, mint az első sorból. Ez a jelenség jól rámutat a régizenében még ma is jelen lévő nagy dilemmára: mi az a szint, amikor még történetileg hitelesek vagyunk, de a 21. század hallgatóságának is teljes mértékben megfelelünk?

Xavier Puertas
Xavier Puertas (fotó: Zeneakadémia / Tuba Zoltán)
 

A hangverseny hőse egyértelműen a csembalós Pierre Hantaï volt. Bár játéka néha száraznak hathatott – persze ebben nem tudom, hogy mennyire játszott közre a közel sem ideális hangszer –, nekem tetszett a kissé „tudós”, a bachi polifóniát minél jobban megmutató és cserébe az érzelmeket némileg visszafogó játékmód. Bár a koncertet Jordi Savall nevével és arcával hirdették, a mennyiség és minőség alapján a cím sokkal inkább „Pierre Hantai és a Le Concert des Nations” kellett volna, hogy legyen.

Persze azt, hogy ki mennyit és mit játszott ezen a hangversenyen, azt a művészeti vezető, Savall döntötte el, hiszen a Musikalisches Opfernek az említett Triószonátát leszámítva nincsen hangszerelése. Savallék a 2001-es lemezbejátszásukon és a Mezzo csatornának készített TV-felvételükön megismert elosztás szerint adták elő a sorozatot ezúttal is, így akik ezeket a felvételeket ismerték, azoknak a sorrend nem okozott meglepetést. (Akik nem ismerték, azok pedig a Fazekas Gergely által nagyszerűen megírt műsorfüzetből követhették a tételeket.) Azonban engem – szintén ismerve a két felvételt – két okból is így, élőben győzött meg legjobban ez a sorrend és hangszerelés. Egyrészt az állandóan változó színek elég apellálóak ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést a hallgatni is fárasztó zenei szövet iránt, még akkor is, ha az ember nem követi a kottát. Másrészt így a mű eléri a változatosság olyan fokát is, hogy azoknak a kevésbé vájtfülűeknek is élményt okozzon, akik előképzettség hiányában nem értik meg az elhangzott bonyolult zenei konstrukciókat.

A hangverseny azonban összességében első osztályú volt, és minden elismerés illeti az előadókat, akik ugyanolyan magas szellemi frissességgel játszották végig a több mint egyórás zenei anyagot. Nekem mondjuk a ráadások egy része kicsit snassznak tűnt egy ilyen mű után (a Menüett és a Badinerie a h-moll szvitből ugyan még jó ötlet volt, de az utána következő reneszánsz- és francia barokk egyvelegek olyan kontrasztot teremtettek, hogy igazából ezzel az erővel diszkózenét is játszhattak volna), azonban ezek reprezentálták az együttes és a katalán gambaművész nagyközönség számára inkább ismert arcát.

Le Concert des Nations
Le Concert des Nations (fotó: Zeneakadémia / Tuba Zoltán)
 

Ugyan voltak a közönség soraiban olyan morgó hangok, akik kifogásolták, hogy a Le Concert des Nations programja ezúttal csak egy hosszú „félidőből” állt, ám akik maradtak a Kódára, azokat a majd’ 50 perces, minden tekintetben kimerítő beszélgetés kárpótolhatta. Sőt, mindezek után még dedikálásra is volt lehetőség az amúgy 74 éves művésszel, aki nem tűnt különösebben fáradtnak ez után a kimerítő nap után... 

Németh Zsombor

0 Komment