playliszt

Beszéljünk kicsit az improvizációról…

Lajkó Félix és Balázs János vasárnap két órán keresztül improvizált a Zeneakadémia Nagytermében. A két, külön világban élő és alkotó zenész barátsága és ezzel zenei együttműködése évekkel ezelőtt kezdődött. Így nyilatkoztak tavaly, egy ehhez hasonló hangversenyük előtt:

Világzene, népek zenéje, improvizáció… Egy másik interjúban a megismételhetetlenségről, a váratlanban rejlő szabadságról beszélnek. „Semmilyen korlát nincs bennünk.” – mondja Balázs, illetve azt is megemlíti, hogy „amit itt hallott a közönség, azt mi soha többé nem tudjuk eljátszani”. A 17. percnél mégis felcsendül egy, a vasárnapi koncertről is ismert dallam – csilingelő visszhangostul, füttyöstül. Persze, hiszen valamilyen alapot kell adni a rögtönzésnek. A 19. század nagy improvizátorai is megadott népszerű dallamokra játszottak. Viszont nem mindig ugyanúgy…

Az is természetes, hogy előre gyártott patternekből épül fel egy rögtönzés, pláne, ha kamara-improvizációról van szó. (A koncerten hallott egy-egy szólóprodukció érezhetően szabadabb volt.) De két órán keresztül ugyanazt a négy-öt eszközt használni… A stílust, melyet Balázs János a zongoraszólammal rendre megadott, inkább poposnak nevezhetnénk, semmint népek zenéjének. Édeskés trillák, hatalmas glissandók, négyhangos motívumok ismételgetése ééés a nyolc nyolcad megunhatatlan felosztása. Egy-két-há’ egy-két-há’ egy-két, egy-két-há’ egy-két-há’ egy-két, vagy ha jobban tetszik: jákátá-tákátá-táká, jákátá-tákátá-táká… Ez lenne a temperamentumos ritmus? Csak ez? Valahányszor az improvizáció találkozott a virtuozitással, jött a játáká. Világos, ha két zenész együtt rögtönöz, nem lehet túllépni bizonyos harmóniai és ritmikai bonyolultságot, nem játszhat az egyik zenész tizenhét nyolcadban, mert a partnere az életben nem követi le. De a nyolcat annyiféleképpen meg lehetne variálni… Kézre áll ez a 3-3-2-es felosztás, jár rá a lábunk és a fejünk, de egy idő után unalmassá válik, ha egy hangulatváltás, ha egy dallam feldolgozása ebben az egyetlen ritmuskíséretben merül ki.

A hegedűszólamban is megtalálhattuk az alap építőkockákat. Óvatos, üreshúros, üveghangos kezdések, egyetlen hang makacs ismételgetése stb. De Lajkóban mégiscsak ott van az az – elnézést – állat, ami ehhez a műfajhoz kell. A rögtönzések eleji hangtapogatózásokba bele-belecsent kavalra / tilinkóra emlékeztető hangszíneket, váratlan pengetéseivel mindig meglepett minket, virtuóz fűrészelései közepette pedig megértettem a zenélés közbeni mátrixról, másik világról való elmélkedéseit. Teljesen bele tud feledkezni a hangszerébe, és maximális szabadsággal képes kalandozni a húrokon.

A produkciókon – minden vadság és látszólagos randomitás ellenére – érződött a sok közös próba, az összeszokottság. A rögtönzött darabok dramaturgiája hasonló volt, bár ez fakadhatott egyfajta belső arányérzékből is. Balázs feltűnően figyelt Lajkó váltásaira, és bár a látszat nem ezt tükrözte, ez nagyon is kölcsönös volt. („Ha becsukom a szemem, ahogy játszik, akkor találkozom vele igazán.”)

Próbáljunk meg leszűrni valamilyen konklúziót! Kiáll a színpadra két megkérdőjelezhetetlen technikájú zenész. A pillanatnyi érzéseiket fejezik ki az akkor kreált zenéjükkel, mondhatni, örömzenélnek. A közönség viszont idővel rájön, hogy ez a stílus, ezek az elemek közel sem most pattantak ki az előadók fejéből. Egyre több hasonlóságot fedez fel a hallottakban, egyre kiszámíthatóbbá válik az improvizáció, s így az elveszti legősibb célját, a meglepetést. Egy rögtönző estben az a jó, hogy nem tudja az ember, mit várhat. Mégis vár, ennél egy picit többet.

Mona Dániel