playliszt

Két egymást követő nap, két teljesen különböző János-passió… Vagy nem is annyira különböző? Mondjuk az egyik meg van rendezve. A János-passió? Az… Duplakritika.

„…a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” Ha valaki megkérne arra, hogy magyarázzam el, miért kellett Krisztusnak szenvednie, ezzel az Ézsaiás próféta könyvéből vett idézettel válaszolnék. A szenvedő Isten képe. Furcsa vallás ez a keresztyénség, ahol évezredek óta megemlékeznek a testet öltött Isten szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról a Nagyhét folyamán. Mint ahogy Bach is tette zenéjében közel 300 évvel ezelőtt.

Bár tudomásunk szerint Johann Sebastian Bach több passiót is írt, csak kettő maradt fenn teljes egészében. A János-passiót három évvel a Máté-passió előtt mutatták be; és bár a „nagy passióhoz” képest talán kevésbé érett és kifinomult, ezzel a művével az akkor már Lipcsében működő Bach látványosan bizonyíthatta képességeit. Ahogy Christoph Wolff, Bach-kutató mondja, „egyetlen bemutató sem követelt tőle ilyen kivételesen komoly felkészültséget, és egy sem gyarapította ilyen mértékben tapasztalatát a nagyszabású kompozíciók terén.”

Persze kérdés az is, hogy mit nevezünk János-passiónak. Bach ugyanis négy változatot is készített belőle – talán úgy érezte, nem tökéletes a mű. A Zeneakadémia Nagytermében április 1-jén a Vashegyi György által dirigált Orfeo Zenekar és Purcell Kórus a mű ősváltozatát adta elő, mely. 1724. április 7-én hangzott fel először a Nikolaikirchében. Magas színvonalú előadásra számíthattunk a Vashegyi által vezetett – a hazai zenei életben és régizenei mozgalomban fogalommá vált – együttesektől, és nem is kellett csalódnunk, hiszen egy-két apróbb hibától eltekintve, közel tökéletes előadást hallhattunk. Pedig egy közel két és fél órás művet szünet nélkül eljátszani komoly erőpróba, ami nagyfokú koncentrációt igényel a zenészek, no meg a közönség részéről is. Fáradtságot ennek ellenére még a mű végén sem éreztem az előadókon. A zenekar pregnánsan játszott, a kórus pedig erőteljes volt, miközben a szólamok áttetszőek maradtak, ami polifonikus zenénél nem hátrány. A szólisták közül különösen az evangélista szerepét éneklő Szigetvári Dávidot emelném ki, aki gyakorlatilag hibátlanul, és nagyon szuggesztív módon adta elő a szerepét. Az evangélista szerepe pedig különösen fontos, hiszen ő a „master of ceremony”, aki a történetet elmeséli.

Egy nappal később, április 2-án az Operaházban szintén felcsendült a János-passió, ezúttal azonban a Bach-mű negyedik verziójának (1749) színpadra tervezett változatát láthatta a közönség Eperjes Károly rendezésében, Vincze Balázs koreográfiájával. Igen: Jézus, passió, Bach és balett – együtt, egy helyen. Eperjes szerint először fordult elő a világon, hogy egy oratorikus művet ilyen formában adnak elő, így talán nem túlzás kijelenteni, hogy a közönség egy igazi kuriózum részese lett. Mindamellett kétségbe kell vonnunk, hogy ez az ötlet bátor volt-e vagy vakmerő…

Eperjes a passiót a Colosseum díszletei köze helyezte el, ami szimbolikus jelentéssel bírt, hiszen az aréna a keresztyének számára szinte egyet jelent a mártíromsággal. Az előadók az elhelyezésükből fakadóan négy különböző réteget képeztek: a kórus az aréna két oldalán foglalt helyet, a szólisták (mint például Pilátus) a páholyból énekeltek, az evangélista a színpad jobb oldalán, Jézus pedig legelöl, középtájt helyezkedett el. A rendező Jézus előrehozásával kiemelte és világossá tette, hogy ki a passió főszereplője – ha ez bárki számára kérdéses lett volna. Igencsak hatásos volt, amikor a mű utolsó hangjának elhangzása után a függönyt behúzták, és Jézus egyedül maradt a függöny előtt, fénnyel megvilágítva. Solus Christus. Pár másodpercnyi néma csönd, amikor még senki sem mert tapsolni…

Az igazi különlegesség a balett-koreográfia volt. Eperjes egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a koreográfia célja, hogy a mű mondanivalóját felerősítse. Szegény Bach zenéje nem volna elég kifejező? A balett-táncosok a korálok alatt jelentek meg, bár néha más jeleneteknél is szerepeltek. Így, hogy először láttam koreográfiával, a balett nem töltötte be „felerősítő” szerepét, mert egyszerre kellett a szövegre, a zenére (a gyönyörű harmonizálásra) és a mozgásra figyelnem, ami túl sok volt, ráadásul nem mindegyik koreográfiát értettem. Talán ha többször látnám, akkor megérteném. De lehet, hogy elég, ha meghallgatom, hiszen a Mester mindent leírt, amit ki akart fejezni. Bár a zenekar kevésbé volt olyan pontos, mint az Orfeo, és többször is előfordult, hogy a kórus és a zenekar szétcsúszott, ezen felül a mű vége felé érződött a fáradság is a zenészeknél, élvezhető volt így is, főleg, hogy a színpadon közben élet volt.

Nehéz eldönteni, melyik előadás nyert meg, de talán nem is szükséges. A Vashegyi-féle zeneileg tökéletesebb volt, az Eperjes-féle rendezés viszont különlegesebb. Egy biztos, Bach zenéje mélyen átélhetővé tette a Nagypénteket számomra. Pilinszkynek igaza volt: Bach Isten-bizonyíték.

Gusztin Rudolf