Építsünk hidat!
2015 09 16. 07:00 - bamd
A két legmeghatározóbb és legemlékezetesebb pont egy-egy tétel vagy darab hallgatásakor: a beintés utáni megszólalás és a leintés utáni elhallgatás. Az összes többi csúcspont, líra, szóló csak ez után következik. A Budapesti Fesztiválzenekar egyik óriási erőssége épp a két említett pont hibátlan kivitelezése. Szeptember 12-i koncertjükön sem volt ez másképp.
A kétrészes műsor első fele negyed óra volt, a második másfél, és ahogy ebből előre sejthető, Hugo Wolf zenekari dalai mintegy felvezették a hangverseny főszámát, Mahler 7. szimfóniáját. Először tehát Goethe, Mörike és egy ismeretlen spanyol költő versei nyomán született dalokból kaptunk válogatást. Szólistaként a nagyhírű baritont, Roman Trekelt üdvözölhettük. Sajnos sem ő, sem a zenekar nem tudta igazán kidomborítani a Wolf-dalok színeit, karaktereit. Bár érződik a zenén a hangfestés ezernyi módszere (illetve annak szándéka), ezúttal nem sikerült mindezt bemutatni; az összeválogatott dalokból hiányoztak a bátor, talán szélsőséges megoldások.
Az első dalban (Anakreón sírja) megismerkedtünk Trekel hangjával. Kellemes, gazdag, manírokat és felesleges vibratókat mellőző, teret betöltő hang ez, amelynek elhiszi a hallgató, hogy rózsa nyílik, gerle búg és tücsök élvezkedik. Nyugodt éneklés, kiegyensúlyozott zenekar – tökéletes természeti idill. Ám a Gondold meg, ó, lélekben nem érkezett meg a szükséges karakterváltás, az előadás nem mozdult ki e lágy-kategóriából, pedig Mörike kérdéseket fogalmazott meg versében, Wolf pizzicato-lovakat komponált dalába – hogy csak néhányat említsünk a kihangsúlyozandó részletek közül. Ez után újabb váltásnak kellett volna következnie, s mintha a zenekarban be is következett volna: ima következett. Fischer Iván feltette zenekarára a tompító, fátyolosító szűrőt, és mintha az énekes is próbált volna áhítatosabb hangon énekelni, de lehet, hogy csak olyannak akartam hallani… A Weyla éneke című dalban Trekel átsétált a színpadon, hogy a hárfaművésznő mellé állhasson, aki a kíséret főszólamát játszotta. Tény, hogy ez nem csak látványban dobott az előadáson. Egyrészt az énekhang más és több hangszeren keresztül ért el a közönségig, ami alapvetően variálta meg a hangzás arányait; másrészt a hárfás és az énekes közelsége – legyen mögöttük bár egy nagyzenekar – megteremtette a kamarazenélés meghitt légkörét. A közepesen színesre és magával ragadóra sikerült A hárfás dala I. után tréfás gúnyolódó, a Szív, ne csüggedj zárta a félidőt. A csoda, a nyilvánvaló poénos gesztusok ellenére, ezúttal is elmaradt, de nem mentünk elégedetlenül a szünetre. A fellépők szakmai kifogástalansága és a darabok minősége szép sikert aratott.
Akármilyen hosszú mű a Mahler: Hetedik, itt is a tételkezdő és -záró hangokat, illetve szakaszokat éreztem és érzem kulcsmomentumoknak. Fischer Iván pedig bámulatosan kezeli ezeket a pillanatokat! A nyitó tétel gyászindulójának mély vonósai hátborzongatóan szakították félbe az előtte megteremtett síri csendet. A tenorkürt (Bazsinka József), illetve a trombita és a fafúvósok úgy adogatták egymásnak az alapmotívumot, mintha csak egy hangszíngombbal kapcsolgattak volna köztük, pedig egyazon hangszerről lenne szó. Külön szót érdemelnek általában a rezek (kiváltképp a tenorkürt szóló), mivel gikszerek nélkül, pontos intonációval – és ami a legfontosabb –, szép hangszínen játszottak az egész darab során. A tuttik elengedhetetlen és lenyűgöző erejű részei voltak, de megmutatták hangszereik érzékeny, melodikus oldalát is. Erre adott lehetőséget a 2. tétel (Nachtmusik) eleje is, ahol két kürt felelget egymásnak. A kürtök játéka önmagában is lírai volt, a párbeszédből következő hangszínváltások viszont odaláncoltak minden fület, előrevetítették a tétel minőségét. A klarinétok szinte észrevétlenül vették át és lendítették tovább a kezdő motívumot, majd sorra bekapcsolódott az összes fúvósszólam. Az imént még sütött a nap, és mire észbe kapunk, már besötétedett, ciripelnek a tücskök, zsong az éjszaka. Mindez zenében – feltűnés nélkül…
A tétel végi hárfapengetés (hasonlóan az est valamennyi pizzicatójához) a többi szólammal teljesen egyszerre szólalt meg, és az efféle pontosság mindig hatásos pont egy tétel végén. Az egyetlen timpaniütésből kibontakozó scherzo-tétel kezdeti építkezése egybevág a Péteri Lóránt által Mahler scherzói (illetve a scherzo-műfaj) kapcsán gyakran emlegetett „kísérteties” fogalmával. A gyanús, az ismeretlen, az ijesztő, a bizarr, a groteszk mind megjelent a tételben, és ahogy érkezett, egy timpaniütés úgy el is vitte ezt a zenei világot, és átadta helyét a 4. tétel (ismét Nachtmusik) oldó hangulatának. A szólóhegedű és a zenekar, illetve a hárfa, a gitár, a mandolin és a zenekar felelgetése, ugyanakkor egybeforrása különleges, kettős reakciókat váltott ki a fülemből. A gitár és a mandolin egyszerre tűnt a szimfonikus zenekar szerves részének, és egyszerre volt mindvégig idegen hangszín. A finálé végének fontosságáról aligha kell beszélnünk egy többtételes műnél, de ebben a szimfóniában a tétel eleje is hasonlóképp mellbevágó: a timpaniszóló hatalmas kontrasztként csap le az éjszakai zene fokozatosan semmivé váló hangzása után. A tétel során aztán megszólalnak a csőharangok, a kolompok, a nagydob és minden, ami csak egy 80 perces darab lezárásához kellhet. Minden jó, ha a vége jó! Jelen esetben pedig minden jó, ha az eleje jó! Az eleje jó volt, a vége jó volt – két jó hídfőre pedig csak jó híd épülhet.
Mona Dániel