playliszt

Michel Legrand-t joggal nevezhetjük Európa Henry Mancinijének, hiszen mindketten a jazzből érkeztek a filmek világába. Mindketten Oscar-díjas filmzeneszerzők, világhírnevüket is a mozgóképnek köszönhetik, ugyanakkor megmaradtak jazz-muzsikusnak egy életen át.

Legrand klasszikusan képzett zongorista-zeneszerző: 1943 és 1949 között Nadia Boulanger kezei alatt formálódott a párizsi Conservatoire-on, noha elárulta, hogy csakis azért döntött a komolyzenei tanulmányok mellett, mert akkoriban nem talált jazzintézményt a városban. Legrand egyébként saját bevallása szerint 1947-ben, Dizzy Gillespie koncertjén szeretett bele végérvényesen a jazzbe. Sokat elmond a művész kvalitásairól és tehetségéről, hogy öt évvel később már hangszereléseket készített Gillespie számára, és együtt is játszott vele a trombitás európai turnéján. Ezt követően éveken át dolgozott zenei vezetőként, arranzsőrként különböző produkciókban, például a legendás Maurice Chevalier zenekarának is ő komponált.

1954-es I Love Paris című, Amerikában megjelent lemeze nem kevesebb, mint 8 millió példányban kelt el, ezzel Legrand a legsikeresebb jazzmuzsikusok közé lépett. 1958-ban aztán meglelte azt a „mesterkurzust”, amire egy jazzrajongó komponista leginkább vágyhat: együtt dolgozhatott Miles Davis-szel, John Coltrane-nel, Bill Evans-szal és a kor más óriásaival. Ez a hatás végigkísérte egész pályáján. Habár a későbbi évtizedek során számos alkalommal játszott együtt a legnagyobb sztárokkal (Sarah Vaughan, Phil Woods, Ray Brown, Stan Getz), valamint olyan neves vegasi és Broadway-közeli énekesekkel, mint Barbra Streisand és Frank Sinatra, elsőszámú terepe mégis a film lett.

A francia újhullámos filmrendező-nemzedék erőteljesen kötődött a jazzhez, így Michel Legrand hamar az új iskola elsőszámú zeneszerzője lett (megjegyzendő, hogy maga Miles Davis is írt filmzenét egy francia újhullámos filmhez). A hatvanas évek elején, a Nouvelle Vague berobbanásakor Agnès Varda, Jean-Luc Godard és Jacques Demy filmjeihez komponált. Ez az újfajta nyelvezet egyébként a filmtörténelem egyik legfontosabb momentuma volt, hiszen a korabeli, dekonstrukción és rekonstrukción alapuló irodalomelméletet ekkor érte utol a filmművészet, és így vált az addig főleg stúdiórendszerben gyártott tömegcikkekből egy sokkal személyesebb, autonómabb önkifejezési lehetőséggé, ami egyszerre rokona az irodalmi egzisztencializmusnak és a posztmodernnek.

Legrand élete első nagy filmsikere a Cherbourgi esernyők című musical volt, melynek teljes zenei anyagát ő komponálta. A film korszakalkotó volt abban a tekintetben, hogy ez volt az első olyan musical, mely nem a klasszikus próza-betétdal kettős váltakozásából épül fel, hanem az összes dialógust mintegy operaszerűen végigéneklik benne. Ez a dramaturgia komoly hatással bírt a zenés színház későbbi egyéniségeire, Webberre és Claude-Michel Schönbergre. Az 1964-es alkotás óriási siker volt. Hamarosan Hollywood is ajánlatokkal halmozta el Legrand-t, így a későbbiekben Clint Eastwooddal és Robert Altmannal is dolgozhatott, de például a Thomas Crown-ügy híres The Windmills of Your Mind című betétdalát is ő komponálta. Napjainkig több, mint 200 filmzenét szerzett, emellett musicalt írt, lemezre játszotta Satie, Gershwin, Copland és Cage több művét, valamint kísérőzenét komponált tv-sorozatokhoz, rajzfilmekhez, még egy számítógépes kalandjátékhoz is. A 84 éves Legrand három Oscar-díjjal és nem kevesebb, mint öt Grammy-vel a háta mögött, 2016. szeptember 21-én a Művészetek Palotájába érkezett triójával.

Olyanról már hallottunk, hogy valakit jazzmuzsikusként elragad a filmszakma. Olyanról is, hogy egy filmzeneszerző jazzes hatásokkal dúsítja műveit. Arra is láttunk már példát, mikor egy zenész-komponista eredeti műveit jazzátiratban játsszák el. Azonban az mégiscsak különleges, ha egy jazz-zenész, akiből filmzeneszerző lesz, műveit jazzes felfogásban komponálja, dalai jazz-sztenderdekké válnak, és a koncertjein ugyanezeket a (jazzes hangulatú) filmzenéket jazz-zenekarral, jazzátiratban prezentálja. Az előzetes várakozásoknak megfelelően teltház-közeli környezet várta a legendát. Legrand zenekarában Pierre Boussaguet nagybőgőzött és François Laizeau dobolt.

Rövid köszöntés után bele is kezdtek a koncertet nyitó blues-ba. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: igazi jó jazzt hallhattunk. A tempó, a frazírozás, a dallamjáték azt a kort idézte, amelyben Erroll Garner is alkotott, noha az amerikai, füstös swing mellett Legrand trióját áthatotta egy sajátságos, néha a Reinhardt-Grappelli duót idéző francia kávéházi hangulat, ami ebben a kontextusban egzotikusnak, izgalmasnak hatott.

Legrand játéka ma is kiváló. Virtuóz technikája mellett invenciózus dallami megoldásokkal operál, és csodásan szól kezei alatt a hangszer. Korát meghazudtoló time-ja, nyaktörő futamai végképp elfeledtetik, hogy egy 84 éves művészt hallunk. Egyetlen negatívumként lehetne megemlíteni, hogy néha túl sokszor alkalmazott egy bizonyos, a zongora magas regisztereiben játszódó figurát, ami a hatodik-hetedik esetben már kissé unalmas volt.

A gyönyörű Summer of ’42 után (mely az azonos című film főtémájának átirata) a Legrand-sztenderd, a You Must Believe in Spring csendült fel. A dal a Rochefort-i kisasszonyok betétdalaként látta meg a napvilágot, jazzrajongók számára azonban mindörökké egybeforrt Bill Evans nevével. A koncerten a dal főtémája a nagybőgőn szólalt meg, melyet íves zongoraszóló követett, ami időközben duplatempóra váltott. Végezetül egy hosszabb lélegzetvételű bőgőszóló vette kezdetét, kíséret nélkül. Boussaguet biztos kézzel, jazzes ízzel vezette hangszerét, játéka az ötvenes évek hangulatát varázsolta a színpadra.

A következő, 6/4-es metrummal induló számot követően (melyet metrikai modulációk sora díszített) Legrand színpadra szólította az est vendégművészét, Szőke Nikolettát. Legrand maga választotta Nikit, hiszen nagyon szereti az énekhangját, Niki pedig – mint Legrand nagy rajongója és tisztelője – borzasztóan örült, hogy egy színpadon állhat egyik nagy kedvencével. A választás hálásnak bizonyult: Niki nagyszerű interpretációjában hallhattuk Legrand Once Upon a Summertime-ját (Niki nagy kedvence!), valamint a What Are You Doing the Rest of Your Life-ot, ami talán a zeneszerző leghíresebb műve. Végezetül az énekesnő bemutatta, milyen kitűnően tud szólózni gyors swingben. A bravúrszámot követően Niki távozott a színpadról, és sajnos az est folyamán már nem is tért vissza, noha mindannyian örültünk volna még egy közös dalnak.

Legrand ezután megosztotta velünk Davis-szel közös munkáinak történetét, majd előadta Miles egyik utolsó (és egyben utolsó Legrand-nal közös) lemezéről, a Dingo-ról a Lament című felvételt. A Miles által fújt trombitatémát ezúttal Legrand énekelte visszafogott fanyarsággal, megidézve Davis trademarkjának számító trombitasoundját.

Továbbra is a Dingo-nál maradtunk. Legrand elmesélte, hogy pályafutása során többféle műfajban is kipróbálhatta magát, így a rock sem maradhatott ki. A Dingo Rock-ban Laizeau dobolásáé volt a főszerep. Ízléses, megvariált mollblues-szerű jazz-rock számot hallhattunk rendkívül izgalmas témával és hangszereléssel, nagyszerű dobszólóval.

A felfokozott hangulatot a koncert „show-része” követte. Legrand elárulta, kik voltak leginkább hatással játékára, és néhány rövid frázis erejéig prezentálta is Art Tatum virtuóz, Duke Ellington autonóm, Erroll Garner nagyívű, George Shearing blokkakkordos, Dave Brubeck klasszikus zenei befolyásoltságú és Fats Domino blues-os játékát, majd a híres „Count Basie-zárlattal” fejezte be a mókás zenei medley-t.

Zárásként a Cherbourgi esernyők híres I will wait for you című témájának megvariált változata következett, melyben a szépséges, barokkos-franciás hangulatú témát tizenhat ütemenként modulálta, különböző stílusokban interpretálta (bebop, valcer, bossa nova, tradjazz, tango és orosz dal). A trió játéka eszünkbe juttatta a third stream cool jazz vezéregyéniségeit, a Modern Jazz Quartet vagy Jacques Loussier hangzásvilágát, de mindenek előtt megmaradt Legrand Jazz-nek. A hangulat a tetőfokára hágott, a nézőtér heves tapsviharban tört ki. A művész éljenzés közepette hagyta el a színpadot.

Szentgallay György