playliszt

Csaknem két és fél órával a termet betöltő, zúgó tapsorkánt megelőzően lépett az Óbudai Danubia Zenekar által eluralt színpadra Barcza Horváth József nagybőgős, Balázs Elemér dobos, Kovács László karmester és az est főszereplője, az idén március 7-én 46. születésnapját ünneplő Oláh Kálmán.

Oláh Kálmán élvonalbeli, nemzetközileg is ismert és elismert jazz-zongorista és zeneszerző. Felsorolni is nehéz lenne, ki mindenkivel dolgozott már együtt mind improvizatőr, mind kortárs komolyzenei komponista minőségében. E sorok szűkössége miatt tekintsünk is el ettől a névsortól, elég, ha annyit tudunk: a jazzvilág krémjében Oláh Kálmán igen előkelő helyet foglal el, és nem csak az európai színtéren.

Oláh 1990-ben végzett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszakán. Már egyik első zenekarával, a No-Spa Quintettel díjat nyert a leverkuseni nemzetközi jazzversenyen, majd egy évvel később a lengyelországi Kalisban ért el első helyezést a tragikusan rövid életű zongoristáról, Mieczysław Kosz-ról elnevezett versenyen – alig 21 évesen. Életének következő huszonöt éve is a sikerekről (több mint egy tucatnyi rangos szakmai kitűntetés), mai napig létező, a jazzkedvelő közönséget minduntalan ámulatba ejtő formációiról (Trio Midnight, Oláh Kálmán Szextett, László Attila – Oláh Kálmán Kvartett) és rögtönző, valamint szerzői stílusának kikristályosításáról szólt. 2000 óta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén, jelenleg adjunktus.

A jazz bő száz éves története során a munkások, al- és félvilági elemek, a kábítószeresek és bűnözők lebujaiból kinőve, a kortárs komolyzene nyomvonalán haladva meghódította a pódiumokat. Ez a példátlanul absztrakt, amerikai eredetű művészeti forma unikális abban a tekintetben, hogy bármilyen zenei világot képes szintetizálni, magába olvasztani, ily módon alakítva ki újabb és újabb stílusokat. Ebből a szempontból a posztmodernizmus nem jelző, inkább rokon értelmű kifejezés, ha a jazzről beszélünk. A különböző zenei irányzatok jegyeinek felhasználása szinte egyidős magával a műfajjal, hiszen már a swingkorszak hajnaláról is ismerhetünk jazzes Korszakov- vagy Ravel-átiratokat. A crossover azonban inkább később, az ötvenes évek third stream stílusával vált önmagában is erős mozgalommá. A third stream körbe tartozó New York-i és (idehaza sajnos kevésbé ismert) kaliforniai zeneszerzők, zenészek legtöbbje klasszikusan képzett, a kortárs zene iránt nyitott szakembernek számított. A jazz Picasso-jának nevezett Miles Davis már zeneiskolásként a bebop és a komolyzene összeházasításán fáradozott társaival, Gil Evans-szel, Gerry Mulligannel és John Lewis-szal. Ezen az úton indult el Schönberg és Darius Milhaud leleményes tanítványa, Dave Brubeck is, de még maga Duke Ellington is komponált műfajokon átívelő jazzmiséket.

Természetesen a kortárs komolyzene mindig is nyitott volt a jazzre, már a műfaj első évtizedeiben is. A sort Debussy nyitja 1913-as Cakewalkjával, Stravinsky 1917-ben ragtime-ot komponál, Gershwin 1924-ben írja meg híres Rhapsody in Blue-ját, Hindemith 1922-es Zongoraszvitje és Sosztakovics 1927-es Tahiti Trotja szintén jazzes ízűek – utóbbi egy népszerű jazz-sztenderden alapszik. Ugyanezt a vonalat követte aztán a fent említett Milhaud, Ravel, Honegger, majd később Gunther Schuller, Bernstein, Stockhausen és Penderecki, hogy csak a legnagyobbakat említsük. De Bartók Béla is értő füllel hallgatott jazzt, jóllehet, ahogy a műfaj évről-évre modernebbé, összetettebbé vált, Bartók egyre inkább hiányolta az archaikus és klasszikus jazz népies, folklorisztikus gyökereit. Az pedig, hogy mi lett volna a véleménye az ötvenes-hatvanas évek jazzirányzatairól, sajnos már sosem fog kiderülni. A jazz és a komolyzene tehát valójában sosem volt annyira távol egymástól, mint a közönségük.

Egy évszázad elteltével a jazz legfőbb esszenciáját a zenei darabok különböző dimenzióiban megjelenő improvizáció mellett továbbra is az innovativitás jelenti. Ebben a tekintetben Oláh Kálmán ideális jazzmuzsikus és a jazzt meghaladó művész is egyszerre. A kilencvenes években még zenekaraiban inkább a jazz modern, mainstream ágát művelte, majd a bartóki polimodális kromaticizmuson alapuló, teljesen egyedi, csak rá jellemző stílust kezdett kialakítani. Ebben az időszakban kezdett szimfonikus és kamarazenéket is írni, valamint a jazz és a komolyzene újfajta vegyítésén dolgozott. Pályája során olyan, a jazztörténelemben eddig nem létező kísérleteket vitt véghez, mint a Goldberg-variációkra való rögtönzés (Contrasts & Parallels), de időről-időre szívesen dolgozik big banddel is (Images). Ezekről a lemezekről a későbbiekben természetesen még ejtünk néhány szót. Nem szabad elfelejtenünk első szimfonikus művét, a Concertót sem, mely egy összesen ötven perces, három tételes szonáta zenekarra és jazz kvintettre.

Oláh Kálmán szerzői estjét a Művészetek Palotájában rendezték meg február 12-én. Mint a legutóbbi, néhány évvel ezelőtti eseménynél, itt is teltház fogadta a művészt.

A nyitódarab, a Passacaglia for Orchestra and Jazz Trio, Oláh Kálmán egyik, ha nem a legismertebb szimfonikus műve. A darab pianissimo bőgőszólammal kezdődik. A nagybőgő passacaglia ostinatójára lépnek be a fafúvósok, a rézfúvósok és végül a vonósszekció, a finom bevezetés után gyors, neobarokk témát elővezetve. A hangszerelés egyre gazdagabbá válik és hirtelen előlép Oláh Kálmán egy rövid, ám heves, romantikus és elképesztően virtuóz zongoraszólóval. A barokk nagyzenekari művek teraszos dinamikája helyett Oláh Passacagliájában neobarokk és neoromantikus elemek váltakoznak egymással, erőteljes crescendók és lélegzetelállító kitörések jellemzik a művet. Oláh először csak a trió, majd az egész zenekar kíséretében mutatja be a darab gyönyörű főtémáját. Rövid, seprűvel előadott dobszólót, majd a bőgő belépését követően indul el a koncert első improvizált zongoraszólója egy modern, egyenes (nem swingelő) kíséretre. A magas szintű muzikalitás hatása betölti a hangversenytermet. A szóló végül egy megkomponált zenekari részbe folyik át, mely fokozatosan épül fel, majd pedig a mélyvonósok játékos pizzicatója indít el újabb témavariációt. Talán ez a legautentikusabb barokk hangzásvilágú mind közül, ám rögtön a kadencia után Oláh modern, lírai jazzakkordjai repítenek minket újra a jelenbe és a darab éteri szépségű csúcspontjához. Halk tremolók alatt megbúvó csöndes bőgőpizzicatóval ér véget a mű.

A második darab előtt Barcza Horváth József és Balázs Elemér távoznak a színpadról. A Fantázia zongorára és zenekarra következik, melyet ebben a formában még sehol nem hallhattunk, noha korábbi verzióit már ismerhetjük. Oláh Liszt Ferenc Faust-szimfóniájának híres nyitótémáját használta kiindulási alapnak. A Faust-szimfónia Bartók szerint a 19. század egyik legkimagaslóbb zenei alkotása, mely előrevetít olyan zeneszerzési eszközrendszereket, melyeket csak 50-60 évvel később nevesítenek a komponisták (Liszt már alkalmazza a Faustban a tizenkétfokúság egyik korai formáját).

Noha az alapmotívum egy igazán romantikus művész tehetségének gyümölcse, Oláh Kálmán alkotása inkább huszadik századi hatásokkal bír, elsősorban Prokofjev és Bartók jut az eszünkbe, akik egyébként bevallottan a szerző kedvencei. A zenekar és a zongora párbeszéde után a motívum fagottról oboára vándorol, majd visszatér a zongorára, mely jazzes ritmikákkal és szabad hangzásvilággal nyitja azt ki, jóllehet, ez a szerzemény improvizált részeket egyáltalán nem tartalmaz. A megkomponált szólam azonban nehezen játszható, bonyolult, tizenhatodos futamokban gazdag, melyeken keresztül betekintést nyerhetünk Oláh páratlan technikai tárházába, elementáris energiájába, tökéletes billentésébe. A jazzes zongoraszólam bravúrosan ellenpontozza a zenekari részek neoromantikus hangszerelését. Az egész szimfonikus zenekaron átívelő, tizenkétfokú, gazdag színekben pompázó dallam, majd zongora, vonósok és rezesek „vitatkozása” zárja a darabot. A Fantázia egyszersmind Liszt Ferenc és Bartók Béla találkozása itt, a 21. század elején.

A Hungarian Sketch nem lehet ismeretlen Oláh Kálmán követői számára, hiszen az eredetileg jazz trióra írt szám később big band arrange-dzsel egészült ki, és ilyen formában hallhatjuk az Images című, Bartók emlékére ajánlott lemezen. Az Images-ről egyébként a jazz műfajában alapkőnek számító amerikai szaklapok írtak lelkendező kritikákat, nem egy közülük az évtized big band-lemezének nevezte. A legrangosabb újság, a Downbeat egy mondatban summázta véleményét: „ha csak egy big band-lemezt akar vásárolni idén, akkor az ez legyen”.

A Hungarian Sketch egy népdalfeldolgozásokból álló sorozat első darabja. Barcza Horváth József és Balázs Elemér visszatérése után Oláh a színpadra szólítja az est sztárvendégét, a kaliforniai születésű Joshua Redmant. Redman zenészdinasztia leszármazottja, édesapja „szintén zenész”, Dewey Redman, aki Ornette Coleman oldalán bábáskodott a free jazz felett a hatvanas évek elején. De családfájában megtalálhatjuk Don Redmant is, aki a húszas évek egyik legkeresettebb big band-hangszerelője, dalszerzője és jazz-zenésze volt.

Redman hatalmas ováció közepette mosolyogva, kezében egy szoprán- és egy tenorszaxofonnal lép a pódiumra. A Hungarian Sketch-et Redman kezdi egyedül, tenorszaxofonnal. Tökéletesre kidolgozott, mesteri soundja azonnal zsebre teszi a nézőteret. Érdeklődők, zenét kedvelők, de élvonalbeli magyar jazz-zenészek is csüngenek a finom frazírozással előadott dallamokon. Őt Barcza Horváth bőgőszólója követi, melyre egyből ráugrik Balázs Elemér és közvetlenül utána Oláh Kálmán. Oláh és Barcza bőgő-zongora ostinatót mutat be, amit a szimfonikus zenekar támogat meg. Redman szólója visszafogott beboppal kezd és következetesen építkezik, frazeál. Dinamikailag egyre erőteljesebb lesz, majd a csúcsponton megkomponált rész veszi kezdetét, mely megágyaz a zongoraszólónak. Oláh rögtönzésében egyedülállóan zseniális motívumkezelést hallhatunk. Egy-egy dallamot úgy bont ki, jár körül, állít szembe egy újabbal, hogy kevésbé szakavatott zenehallgató talán nem is tudná megállapítani, mikor hall improvizációt és mikor megírt zenei anyagot. Oláh és Redman „párbeszédét” egyre erőteljesebb bőgő és dob kíséri, igazi modern jazzkvartett hangzás születik meg.

Az első félidő utolsó darabját szintén ismerhetjük az Images-ről. A Last Moment egy 7/4-es alaplüktetésű mű, mely merész zongoraszólamra épül. A főtéma utáni nagyzenekari részben több ütemnem-változás is történik, majd kezdetét veszi Oláh Kálmán zongoraszólója egy alapvetően 4/4-es körre, ami egy aszimmetrikus ütemmel ér véget. Közvetlenül utána kezdődik Redman szopránszaxofon-szólója. A Hungarian Sketch-ben hallott bebopos dallamoktól eltérően itt modernebb, Coltrane-es játékot figyelhetünk meg. Az improvizációk után visszatér a 7/4-es lüktetés, záró téma következik. Oláh Kálmánt, Joshua Redmant, Barcza Horváth Józsefet, Balázs Elemért, Kovács Lászlót és a Danubia Zenekart ütemes vastapssal honorálja a publikum.

A második szettre csak a kvartett marad a színpadon. Az első szám, a 2000-ben a Trio Midnight számára íródott Song for Miles egy gyönyörű, 3/4-es swingtéma. A melódia előadása után veszi kezdetét Oláh egyre sodróbb, nagy ívű zongoraszólója, majd Redman következik. A jazzcombo-felállás előnyei előtérbe kerülnek, Balázs Elemér dobolásával improvizálva „hangszereli” meg a számot. A szaxofonszóló után Redman egyből a téma reprízére tér rá.

A Song for Miles után Oláh bejelenti, hogy habár ez az ő szerzői estje, az illusztris vendégművész repertoárjából is eljátszanak néhány dalt. A következő szerzemény rögtön Redman nevéhez fűződik. A Long Gone egy játékos, ízig-vérig Redmanre jellemző téma. A ritmusszekció tankönyvbe illő swinggel festi alá a bebopos, nyaktörő nyolcados szaxofondallamokat, majd Redman egyszer csak dupla tempót vesz, és sebészi pontossággal kerekíti le a szólót. Oláh szólója ismét a bravúros motívumokon és a lehengerlő time-on alapszik. Félelmetes swingelése, precíz játéka eluralja a színpadot. Barcza Horváth első ízben csillogtatja meg szólisztikus tudását egy dallamos, kitűnő sounddal, minden ízében az amerikai mainstream jazz ízlésességével előadott bőgőszólóval. A téma megismétlése utáni szaxofonszóló gondoskodik arról, hogy a szám semmiképp se múljon el nyomtalanul bennünk.

A Remembrance, a következő Oláh-szerzemény leheletfinom piano zongoraintróval indul, melyet merész harmóniák támasztanak alá. A zenekar csatlakozását követően Redman kezd szólózni. A szopránszaxofon-játékot szabad ritmizálás, virtuóz dallamvilág jellemzi. A záró témánál Barcza Horváth vonóval is megszólaltatja a nagybőgőt.

Az Always-ben, mely a 2007-es, Jack DeJohnette-tel és Ron McClure-rel felvett triólemez címadó dala, Redman újfent tenorszaxofonon hallható. A szám egyenes nyolcados lüktetésű, nem swingel. Talán ennek köszönhető a hűvösebb hangulat, amit kiválóan ellensúlyoz a tüzes zongoraszóló. Redman szólóját Oláh jó darabig nem is támasztja alá akkordokkal. Merész kromatikus dallamokat hallhatunk.

A ráadás előtti utolsó szám Oláh Kálmán egyik leghíresebb műve, a Bartók nyomdokain haladó Polymodal Blues. Igazi gyors bravúrszám, ami feltüzeli a közönséget, akik hálás tapssal jutalmazzák az összes szólistát. Redman az egyik legveszedelmesebb, tőről metszett New York-i straight-ahead tenorszaxofon-improvizációt fújja, Oláh pedig bebizonyítja, hogy ő is hasonló kvalitásokkal büszkélkedhet. Barcza Horváth betonbiztos time-ja kirobbanó szólót eredményez, majd ezt követően körönként váltják egymást a szólisták Balázs Elemérrel. Végezetül kezdetét veszi egy gigászi, metrumokon átívelő dobszóló, amit orkánerejű éljenzés fogad a nézőtérről.

A ráadás némileg visszavesz a hévből, Redman Soul Dance-ét halljuk, egy 6/8-os témát, melyben szép szopránszaxofon- és zongoraszólót figyelhetünk meg. A koncert végén szűnni nem akaró, percekig tartó ováció közepette távoznak az est főszereplői.

Oláh Kálmán ezen a gálán egyszerre több arcát is megmutatatta nekünk. A műsor szórakoztató és tanulságos volt. Hogy mit tanultunk? Legfőképp azt, hogy ha Miles Davis a jazz Picasso-ja, akkor Oláh Kálmán a jazz Oláh Kálmánja. Bizakodva nézhetünk a jövőbe, hiszen bármilyen parányi ország is vagyunk, a jazzvilág térképén hazánk igenis nagyhatalom, és ezt többek között olyan tehetségeknek köszönhetjük, mint Oláh Kálmán és zenészbarátai.

Szentgallay György

fotók: Pályi Zsófia / Müpa