playliszt

Egy kortárs bemutatóval és egy teljes Schönberg-félidővel szemben mindössze negyedórányi Csajkovszkij? Megszoktuk, hogy az Óbudai Danubia Zenekar – közkeletű szóval élve – bevállalós, ám február 9-i műsor-összeállításuk a Zeneakadémián nem annyira bátornak, inkább vakmerőnek tűnt.

Persze nem a zenekar felkészültségét vagy a művek kvalitásait vontuk előzetesen kétségbe; sokkal inkább a közönség elzárkózásától félhettünk, melyet idehaza jótékony eufemizmussal konzervativizmusnak szokás nevezni. Szomorú tapasztalat, hogy egy zömében 20-21. századi műsor ritkán vonz telt házat – igaz, a koncerttermekben e téren lényegesen jobb a helyzet, mint operajátszó intézményeinkben… S úgy tűnik, Danubiáék még a hangverseny-átlagnál is jobban teljesítenek: ha táblás ház nem is, de tekintélyes számú érdeklődő tüntette ki figyelmével a kedd esti koncertet. Épp elég ahhoz, hogy megállapíthassuk: az együttes vélhetően nem csak (amúgy kiváló) marketingmunkájával vonzza be közönségét – az ilyesfajta, a trendekkel szembehelyezkedő érdeklődésnek és kitartásnak csak a folyamatos minőségi munka lehet az alapja.

Csak mindezek egyértelmű leszögezése után írhatom le: a koncert mind az előző félév magas színvonalú produkciói, mind az invenciózus műsortervezés fényében enyhe csalódást okozott. Ennek okai az első részben könnyebben megragadhatónak bizonyultak, mint a másodikban. Zombola Péter Werther címet viselő csellóversenye mint kompozíció két szempontból keltett hiányérzetet a művet egyszeri hallás után, az érdeklődő laikus pozíciójából megítélni próbáló bloggernek. Először is mint csellóverseny: a négytételes mű két utolsó részében ugyanis a szólóhangszer lényegében megszűnt szólisztikus szerepet játszani, és jórészt beleolvadt a vonóskarba. Aligha írható ez Luigi Piovano számlájára, hiszen ő a mű első felében nagyon is figyelemre méltó hangszeres tudásról, mi több, szólistaerényekről tett tanúbizonyságot – igaz, a számára juttatott anyag tematikájában ott sem volt különösebben emlékezetes. Hogy a cselló fokozatos háttérbe szorítása kompozíciós (hangszerelési) hiba, avagy a (nem programzenének készült, de mégis vállaltan irodalmi ihletésű) mű belső logikájához igazodik, azt nehéz megítélni, mindenesetre a végeredmény az utóbbi esetben sem meggyőző – mégpedig a műfaj íratlan törvényszerűségei, a közönségnek egy versenyművel szemben támasztott elvárásai miatt nem az. Csalódásom másik okát már részben érintettük: a mű jól ismert és a közönség számára épp ezért fogyasztható eszköztára ezúttal mintha nem találkozott volna kellő szerzői ihlettel, s ez bizonyos mértékben leleplezően hatott a hallottakat illetően. Az első tétel vonóskari orgonapontja feletti figurációk, a második tétel szakadatlan hullámzása, a zárórész ütőskavalkádja ezúttal csak mint effektusok hatottak (s hatásosságukra az interpretáció még rá is erősített), de – legalábbis számomra – rejtve maradtak a mögöttük húzódó affektusok.

A tanulság természetesen nem az, hogy ne játsszunk kortárs zenét – épp ellenkezőleg! Még többet, még gyakrabban kell játszani ahhoz, hogy nagyobb biztonsággal találhassunk rá a valóban első osztályú kompozíciókra, példának okáért az amúgy kiváló művek sorát alkotó Zombola Péter œuvre-jében is.

Csajkovszkij Rómeó és Júlia-nyitányfantáziája elemében találta az estet vezénylő Kesselyák Gergelyt, aki a Zombola-mű előadásához hasonlóan mindvégig az erős érzelmi hatások srófra járatására törekedett. Ez kétségkívül hatásos előadást eredményezett, de a megközelítés bizonyos hátulütői sem maradhattak rejtve. Feltűnt, hogy a jól ismert partitúrát az együttes a tőle megszokottnál több pontatlansággal szólaltatta meg (a fafúvósakkordok nem mindig voltak kellően együtt), hogy az ütősök által kellően megtámogatott pregnáns, éles ritmusképletek tűpontos kivitelezése helyett a karmester inkább a hangerő fokozására törekedett, és az is, hogy az egész együttes hangzásminősége, a széphangzás iránti igény alatta maradt annak, amit az utóbbi időben megszokhattunk tőlük.

Sokkal kedvezőbb benyomást keltett a Megdicsőült éj, Schönberg 1899-ben komponált művének 1943-as, revideált változata. Noha a darab alapjául szolgáló Richard Dehmel-költemény kapcsán a legkülönbözőbb századfordulós izmusokat emlegethetnénk, a későbbi nagy újító Schönberg hamisítatlan (utó)romantikus muzsikát komponált, mely hangzásvilágában elsősorban a később megtagadott Richard Strausst idézi. A dallamfolyondárok oly dúsan burjánzanak e kompozícióban, hogy itt és most a hallgatónak az az érzése támadhatott: mintha csak a budapesti Zeneakadémia épületének szecessziós gazdagságát akarta volna zenébe foglalni Schönberg – ritkán érezni, hogy egy mű és az előadás helyszíne között ilyen szoros szimbiózis alakul ki. Mindez persze kiváló előadást feltételez – s ez valóban az is volt. Az Óbudai Danubia Zenekar ebben a félidőben végre azt a kiérlelt hangzásminőséget produkálta, amit immár joggal várhatunk el tőlük; Kesselyák Gergely pedig élvezettel lubickolt a darab érzéki szépségében. Ez egyszerre dicséret és bírálat, hiszen a túláradó szépség hiteles megformálása közepette mintha elveszett volna a mű eszmei dimenziója, az éj megdicsőültsége – a pillanat, ami a végén kozmoszba repíti ezt a muzsikát, nem született meg. De soha ne kelljen annál nagyobb bírálatot megfogalmaznom, mint hogy egy interpretáció túl szép volt…

Bóka Gábor