playliszt

Zenével szórakoztatni óriási felelősség. Bohóckodni, idétlenkedni csak a legkomolyabb felkészültséggel lehet; az előadónak még inkább uralnia kell a hangszerét, mint mikor „csak” hagyományosan muzsikál. Victor Borge, vagy korunk nagy zenebohócai, Igudesman és Joo is az utolsó részletig tökéletes játékuk miatt válnak hitelessé és szórakoztatóvá. Az Óbudai Danubia Zenekar felnőtt a feladathoz, és Gyermekek vagyunk című sorozatának október 20-i, Játék névre hallgató zeneakadémiai koncertjén magabiztosan és fölényesen szórakoztatta a közönséget.

Stravinsky, Ligeti, Dohnányi, Milhaud – nem mindennapi műsorösszeállítás, önmagában is bevonzza a közönséget, hát még a szólisták: Szakács Ildikó és Palojtay János. Ráadásul csupa kártyajátékról szóló, meg gyerekdalt vagy szürreális látomást feldolgozó mű; Ligeti nagyszabású operájának részlete, brazil ritmusok… Egyszóval minden amellett szólt, hogy ennek a hangversenynek – fiatalosan szólva – ütnie kell. És bár gonosz kritikusként titkon arra számítottam, hogy a koncert nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, szerencsére tévedtem. Nagyon is! Ahogy Szergej Krilov koncertjénél is elmondtam, szabad könnyed, szórakoztató műsort választani, és a tegnapi koncert épp ilyen volt. De mindvégig profi!

A siker egyik, ha nem a legfontosabb kulcsszereplője a karmester, Vajda Gergely volt. A klasszikus és kortárs repertoárban egyaránt jártas Vajda dirigálta Ligeti Le grand macabre című operáját is 2013 májusában, így a most elhangzó Mysteries of the macabre, mely az opera egy részletének önállósulása, már a kezében volt. Kiválóan érezte, mikor van szükség szélesebb, kifejezőbb karmesteri gesztusokra, és mikor kell csak egyszerűen kiütni az ütemeket. Keze alatt szinte elő sem fordult belépési bizonytalanság, vagy bármilyen más pontatlanság.

Elsőként Stravinsky Kártyajáték című balettzenéjét hallhattuk. Zeneileg ez tűnt az est legkomolyabb hangvételű művének, de a komolyság rögtön élét veszti, ha megtudjuk, hogy pókerjátszmákról mesél nekünk a darab. Az Óbudai Danubia Zenekar játékában pedig ott volt ez a kettősség: a parti halálosan komolyan vétele és annak komikussága. A hangsúlyok, a disszonanciák kiemelése vagy a szélsőséges dinamika segítségével ügyesen váltogatták a két álláspontot: sosem tudtam, hogy komolyan veszik-e, amiről hangszerükkel mesélnek.

Szakács Ildikó belőtt vörös séróval, bőr szerkóban, szaggatott harisnyában – ez következett. Az Ávónő alakja és éneke Ligeti operájának hangulatát idézte elénk. A koloratúrák, a hatalmas ugrások, a zihált, szaggatott szövegmondás, a képzett énekléshez társuló emberi torokhangok és kiabálások, a pisszegések, és mindehhez a rengeteg ütőst felvonultató, ritmikus zenekari kíséret olyan világot teremtenek, amely félreismerhetetlenül Ligetis, és bármilyen modern, mindvégig hallgatható, érdekes, bámulatba ejtő és izgalmas. Szakács esetében is csak azt tudom mondani: aki ilyen precizitással, ilyen pontos intonációval és biztos támasszal énekel el egy Ligeti-operarészletet, csak az tud lazán, nyeglén kiállni a színpadra, és úgy előadni a darabot, mintha könnyű lenne. Ez a minőségi szórakoztatás!

A szünet után Dohnányi Ernő Változatok egy gyermekdalra című zongoraversenye következett. A Mozart által is feldolgozott, itthon Hull a pelyhes fehér hó címen ismert téma édesded megjelenését komor, drámai felvezetés előzi meg, így ágyazva meg még jobban a közkedvelt dallam sikerének. Ha jelzőket kellene keresnem a szólista, Palojtay János játékára, úgy ismét a lazát hoznám példának, vagy a könnyedet. Fürge ujjak, laza csukló, laza könyék, ellazított vállak, semmi hajlongás – félő, hogy mindez olyan törékeny megjelenést okoz, amely megakadályozza a zongoristát a fortissimo akkordokhoz szükséges erőkifejtésben. De nem! Palojtaynak voltak fortissimói, minden futama, skálája gyöngyözött, a staccatói pedig pizzicatóként pattantak. És rájött a tréfás darabok nyitjára: minden manír és grimasz nélkül hagyta, hogy a mű – mely felvonultatja különböző szerzők stílusát – magától mosolyogtassa meg a közönséget. Hiszen a jó humorista sem nevet a saját poénján, csak elmeséli azt.

A koncertet örömzenélés, Darius Milhaud Ökör a háztetőn című műve zárta. Az eddigi, már sokszor emlegetett hibátlanság miatt azonnal feltűnt a fuvola első, gikszeres belépése, de körülbelül ennyit tudok felhozni kritikaként. A folyamatosan fokozódó tempót a fúvósok mintha nem érezték volna kényelmesnek, de ritmusból való kiesésről szó nem volt. A darab nagy sztárja a trombita, a harsona és a kontrafagott. Mindhárman karakteres, játékos hangot produkáltak. A brazil ritmus és dallamvilág miatt újra nyár lett, kár, hogy csak a Nagyteremben.

Mona Dániel