AJÁNLÓ
 
09:00
2015. 10. 03.
Előfordul, hogy egy koncertnek már a műsor-összeállítása is egyfajta interpretációt sugall....
A bejegyzés folyatódik
 
09:00
2015. 10. 03.
Csaknem két és fél órával a termet betöltő, zúgó tapsorkánt megelőzően lépett az Óbudai...
A bejegyzés folyatódik
 
09:00
2015. 10. 03.
Egy kortárs bemutatóval és egy teljes Schönberg-félidővel szemben mindössze negyedórányi...
A bejegyzés folyatódik
 
09:00
2015. 10. 03.
Zenével szórakoztatni óriási felelősség. Bohóckodni, idétlenkedni csak a legkomolyabb felkészültséggel...
A bejegyzés folyatódik
 
09:00
2015. 10. 03.
A négy zenemű, az négy zenemű… Ritkán hallani ilyet, de ma este ez történt. Az Óbudai...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Az Óbudai Danubia Zenekar vezetőjével repertoárépítésről, kritikusokról, blogírásról és a hétvégén színre kerülő Schubert-előadásról beszélgettünk.

Aranyszabály: a kritikus, ha interjút készít, ne dicsérje meg a művészt – arra ott a kritika. Most mégis kivételt kell tennem: Hámori Máté ideális interjúalany – kérdezni sem kell, és máris érdekeseket mond. Történetesen éppen a kritikusokról.

Hámori Máté (fotó: Gálos Samu)

 

Hámori Máté: Vannak kritikusok, akiknek szívesen olvasom a munkáit, nem csak a fiatalabb generáció tagjai között. Ugyanakkor akadnak olyanok is, akiknek sem a kellő utánajárás, sem a zene szeretete nem érződik az írásain, csupán a rutin. Megélhetésből írnak, és ez szomorú dolog. Az előadó természetesen nem vitatkozhat a kritikával és a kritikussal, de mindig jó érzés, ha egy íráson érződik a kompetencia.

Bóka Gábor: Miért nem szabad reagálnia az előadóknak?

HM: Egyrészt azért, mert ha a kritika valóban szakmai alapú, akkor mindig lehet belőle tanulni. A valóban lelkiismeretes előadóművész persze úgyis jobban tudja a kritikusnál, hogy mit csinált rosszul, és mit nem. Nagyon nagy probléma lenne, ha a kritikus olyasmire tudná felhívni figyelmünket, amit mi magunk nem vettünk észre… Ilyen értelemben nem lehet tanulni a kritikából, hiszen kiemelt nézői véleményként legfeljebb megerősít abban, amiről magam is éreztem, hogy nem sikerült jól, és rávilágít, hogy ez a momentum mennyire volt hangsúlyos. Sok rossz példát láttunk mostanság arra, hogy előadók reagáltak egy kritikára; a mi zenekarunk háza táján is előfordult, hogy egy pozitív hangvételű, de tárgyi tévedést tartalmazó írásra (a szerző összetévesztett két hangszert) a zenészeink elkezdtek a Facebookon válaszolgatni. Ezt nagyon nagy butaságnak tartom. Először is örüljünk, hogy írnak a koncertünkről; másrészt pedig a kritika elsősorban nem nekünk, hanem a közönségnek szól, akik megerősítést várnak a hallottakról kialakult véleményüket illetően. Ezért gondolom, hogy sosem szabad felelni egy bírálatra. Beszélgetni esetleg szabad a kritikussal, de az nem a nyilvánosságnak szól. Az pedig az én dolgom, hogy mennyit tudok tanulni az ő véleményéből.

BG: Ez a szép elmélet. De a gyakorlatban könnyű megállni, hogy ne válaszolj egy esetleg igaztalannak érzett bírálatra?

HM: Könnyű, mert a pályánk során sokkal keményebb támadások érnek annál, mint amiket a kritikákban olvashatunk. Sokkal durvább helyzetekben kell öntudatosnak lennünk, és tudnunk, hogy mit akarunk, és milyen úton szeretnénk azt elérni; és ebben ráadásul saját magunk legkeményebb kritikusának kell lennünk. Ha én mindeközben teret nyitnék annak, hogy a magam álláspontjának védelmében válaszolgassak másoknak, az lekötné minden időmet és energiámat, ezt pedig nem engedhetjük meg magunkat. Sok az ellenség, a rosszakaró, és ezért tudnunk kell kizárni az ilyesmit a gondolkodásunkból, hogy csak a pozitív motivációkból meríthessünk.

Az Óbudai Danubia Zenekarral (fotó: Gálos Samu)
 

BG: Ha nem is kritikusként, mégis rendszeresen tollat fogsz: újabban blogot írsz. Elengedhetetlenül szükséges, hogy akinek a zene az elsődleges kifejezési eszköze, az másként is tartsa a kapcsolatot a közönséggel?

HM: Nem, hiszen számos ellenpélda van: sokan vannak a világ legnagyszerűbb zenészei között, akikről el sem tudnánk képzelni, hogy blogot vezessenek, vagy fantasztikus interjúkban csillogtassák meg verbális képességeiket. Ez nem szükséges; én viszont olyan ember vagyok, akit sok minden érdekel, és kiskorom óta sok mindennel foglalkoztam, többek között írással is. Szerencsére azonban idejekorán lebeszéltek róla, hogy ezzel komolyabban is foglalkozzam. Szerencsére, mert így megmaradhatott kedvtelésnek. Most úgy éreztem, van egy-két gondolatom, és nem elsősorban az önkifejezés miatt tartottam fontosnak, hogy ezeket leírjam, hanem azért is, mert jó ideje azon dolgozom, hogy a zenét közelebb vigyem az emberekhez. Ezért szükséges, hogy a karmesterek életét, ami kicsit elefántcsonttoronyba való elzárkózásnak tűnik, ilyen módon is megmutassam. Biztos vannak olvasók, akik számára ez hozzátesz valamit ahhoz a képhez, amit a zenészéletről ápolgatnak magukban; nem is beszélve arról a hiú ábrándról, hogy talán olyanokhoz is eljutnak ezek az írások, akik nem zenehallgatók, és megmutatják nekik, hogy milyen sok vetülete van ennek a pályának. Esetleg még egy koncertre is eljönnek… – de ez annyira hipotetikus gondolat, hogy nem is igazán hiszek benne. Mégis, hátha ez is megtörténhet.

BG: Tág műfaji keretek között mozognak a blogbejegyzéseid, az ismeretterjesztő írásoktól a szépirodalmi igénnyel megfogalmazott kisesszéig. Az utóbbi a hajdani irodalmi ambíciók valamiféle maradványa?

HM: Tartok tőle, hogy igen! Igazság szerint én ezt nem veszem túlságosan komolyan, és ezért megengedek magamnak egyfajta műfaji szabadságot, pontosan azért, mert a blog vállaltan szabad műfaj. Nagyon sok interjút adtam az utóbbi időben, amelyekben nagyon hivatalosan kellett elmondanom olyan dolgokat, amik kifejezetten belső indíttatásból születtek. Egy idő után rájöttem, hogy ha olyan hivatalosan beszélek arról, hogy ki vagyok és mivel foglalkozom, mint egy bankár, az meghamisítja ezeket a sokkal inkább szubjektív élményekből táplálkozó ötleteket. Például az a célom, hogy a zenét megismertessem olyanokkal, akikhez nem áll közel, és igenis lehetséges a ráismerésszerű reveláció, kifejezetten személyes élményből jött: mikor gimnazista voltam, egyszer én tarthattam énekórát. A János-passiót játszottam le az osztálynak, és az egyik lányt – részben egy személyes tragédia okán – annyira megérintette a mű, hogy elsírta magát, és a többiek is megrendültek. Kifejezetten emberivé vált ezáltal az egész, rájöttünk, hogy a művészet nem arról szól, hogy távoli, általunk nem ismert személyekkel mi történik, hanem adott esetben arról, hogy egy ember meghalt, s hogy a halállal való kapcsolat hogyan jelenik meg az én szívemben. Ez olyan fontos élmény volt számomra, hogy azóta hiszek abban, hogy a senki által meg nem érthetőnek és át nem érezhetőnek hitt személyes élményeink igenis átérezhetőek, mert amikor megszólal a János-passió, pontosan arról van szó, amit szavakkal nem lehet elmondani. Nos, azért is írok, hogy az ilyen élményeimről is beszélhessek, és a megmerevedett koncertlátogatási formákat ezzel is próbáljam puhítani.

BG: Az íráson kívül milyen eszközei lehetségesek még új közönségrétegek megtalálásának, megérintésének?

HM: Az Óbudai Danubia Zenekar vezetőjeként – ahogy már korábban is – elsősorban műfaji kísérletekkel próbálkozom. Ilyesmi lesz a hétvégén két alkalommal látható Winterreise-előadásunk, melyet Mundruczó Kornél rendez. Az eredeti elképzelésem tisztán zenei indíttatású volt: adjuk elő Schubert A téli utazás című dalciklusának Hans Zender-féle zenekari átiratát, mert egy zseniális remekmű zseniális hangszereléséről, pontosabban zenekarra való átfogalmazásáról van szó, amit hallani kell. Ehhez jött hozzá egy másik momentum: mivel a történet maga kifejezetten dámai indíttatású, szinte színpadra kívánkozik. Párhuzamként utalhatok itt a Máté-passió híres színpadi előadására, melyet Peter Sellars rendezett a Berlini Filharmonikusok és Simon Rattle közreműködésével, ahol is a két alkotó megérzett valamit az egyébként nem színpadra szánt darab belső drámai történéseiből, és ezt a színpad eszközeivel megpróbálták kivetíteni. Nem elnyomni a zenei tartalmat, hanem felerősíteni: ez egyfajta Gesamtkunstwerk, és épp ilyesfajta kísérletekre gondoltam. A dalciklust Szemenyei János fogja énekelni és játszani oly módon, hogy egy menekült szemszögéből éli át a darabot. Ha elolvassuk A téli utazás dalszövegeit, és aztán belegondolunk, hogy miről szól ma egy menekült élete, rá fogunk jönni, hogy ezek hátborzongató módon összevágnak: el kell hagynom a várost, azt a helyet, ahol eddig éltem; nincs visszaút, de előre sincs út… Nagyon sok a lelki kapocs a történet és a napi valóság között, és ha ezt sikerül tudatosítanunk a zene mellett más eszközökkel is, akkor az talán segíthet abban, hogy a zene eljusson azokhoz is, akik önmagában talán nem értenék meg. Félreértés ne essék: én azért lettem zenész, mert hiszek abban, hogy ha csukott szemmel hallgatok zenét, az működik. Nem gondolom, hogy a zenét muszáj ilyen vagy olyan eszközökkel megmagyaráznunk. De látni kell, hogy a világunk változik, és ahhoz, hogy a közönség egy része ezt a hatásmechanizmust át tudja élni, katalizátorokra van szükség. Az ilyesfajta kevert formák kaput jelenthetnek azok számára, akik másként nem tudják megtenni az első lépést. Biztos vagyok benne, hogy a produkció mint színpadi előadás működni fog; abban, hogy sikerül új hallgatókat is megragadnia, pedig reménykedem.

Hámori Máté és az Óbudai Danubia Zenekar (fotó: Gálos Samu)
 

BG: Az Óbudai Danubia Zenekar mostanában különböző témák köre csoportosítja egy-egy évadának a műsorát. Milyen szempontok szerint határozod meg egy szezon programjának főbb pontjait?

HM: Több irányból áll össze egy évad. Az első szigorúan szakmai szempont: mikor idejöttem, azt vállaltam, hogy stabilizálom és emelem az együttes színvonalát, és azt határoztuk meg célként, hogy öt éven belül stabilan ott legyünk Magyarország négy legjobb szimfonikus zenekara között. Ez nagyon nagy elhatározás, ugyanakkor nem lehetetlen; azért mertem vállalni, mert megismerve az együttes erőit láttam, hogy szisztematikus munkával ez kivitelezhető. Ebben nagyon fontos láncszem az évadtervezés. Ennek két fontos tartópillére van. Az egyik a BMC-ben megrendezett sorozatok, melyek félévente egy-egy szerző életművét járják körbe. Nem véletlen, hogy Mozarttal kezdtük, és Beethovennel folytattuk, mert egyfajta stílusismereti alapozást szerettem volna végigvinni, és elérni azt, hogy bizonyos típusú zenékhez midig ugyanolyan alapállással közelítsünk Egy zenekar minőségének nagyon fontos ismérve az, hogy ha elé raknak egy Mozart- vagy egy Richard Strauss-kottát, akkor milyen hangon fog megszólalni – például – a vonóskar. A magyar zenekarok többségénél az első alkalommal ez ugyanaz a hang lesz, és attól kezdve a karmesteren és a próbák számán múlik, hogy mindebből mit tud kihozni. Ezen kell változtatnunk, és ezt egy-egy szerző stílusának elmélyültebb tanulmányozása mellett például vonós workshopokkal is igyekszünk elősegíteni. A másik fontos pillér a repertoárépítés, amit össze kell hangolni a közönség igényével – hiszen értük vagyunk. Nem tartom jó iránynak, hogy a szobámban ülve kitalálom: Zemlinsky egy ismeretlen balettzenéjét akarom előadni, mert azt imádom, és ezért minden követ megmozgatok. Tudomásul kell venni, hogy a közönséget ugyan lehet nevelni, de ahhoz be kell csalogatni a koncertterembe, ahová viszont ő határozott elvárásokkal fog érkezni. Ezért játszottuk el az idei évadnyitó koncertünkön Beethoven Eroica-szimfóniáját: másodszor dolgoztunk rajta a zenekarral, és most már érzem, hogy azzal a fajta friss hozzáállással kezd beilleszkedni a repertoárunkba, ahogy ezt szeretném. (Persze hogy igazán stabil szintre kerüljön, még ötször el kell majd játszanunk…) Idesorolom a törzsrepertoár más nagy műveit is, amelyeket játszanunk kell: a tavalyi és az idei évadunkban is szerepel Bartók, Sztravinszkij, és ezek mellett jönnek a raritások: Ligeti, Milhaud, Dohnányi… Vagy említhetném Richard Strauss darabjait, melyek az ős-Danubia idején sokszor kerültek előadásra, de az elmúlt tíz évben kicsit háttérbe szorultak. Őt azért tartom nagyon fontosnak…

BG: …mint mostanában sokan…

HM: …érdekes közbevetés, hiszen tavaly dolgoztunk Kocsis Zoltánnal: nagyon büszkék vagyunk rá, hogy ez mindkét fél számára pozitív élmény volt. Vele is egyetértettünk abban, hogy Richard Strauss elengedhetetlen egy zenekar fejlődéséhez. Mégpedig azért, mert a hangszeres játék igen magas fokát követeli meg, ráadásul sokszor kamarazenei felállásokban, s itt lehet lemérni igazán a muzsikusok tudását. Strausst ugyanis nem lehet úgy játszani, ha a brácsa utolsó pultjából nem hallom, hogy mikor lép be a basszusklarinét, mert minden egymásba kapaszkodik. Mindeközben nagyon sok darabja közönségbarát, egybevág a romantikus nagyzenekari repertoárra vonatkozó igényekkel. Strausson túl pedig bevallom, nekem is megvan a „magam Zemlinskyje”: Liszt Ferenc zenekari műveit a repertoár olyan részének tartom, amit akkor is erőltetnünk kell, ha a közönség nem ismeri, hiszen ezek a darabok hatalmas kincsei a magyar és az egyetemes zeneirodalomnak. Egyszerűen nem értem, hogy Liszt bizonyos szimfonikus műveit miért negligálják a zenekarok, így például a Prométheusz szimfonikus költeményt, amelyet mostanában fogunk játszani, vagy a Két legendát, amelyet nemrég adtunk elő. Az utóbbi két tételt mindenki zongoraműként ismeri, pedig Liszt először a zenekari verziót írta meg… Lisztet tehát missziónak érzem. Csajkovszkijt is fogunk játszani, de nem a VI. szimfóniát, hanem a Manfréd-szimfóniát, mert szeretnénk kitörni abból a negyven darabos repertoárból, amit már unásig ismerhetünk. Kicsit tehát lavírozás az évad programjának összeállítása, és ebben segítség, hogy mindezt tematikusan tervezzük meg: egyfajta vörös vonalként húzódnak végig a témák abban a hatalmas repertoárban, amiből válogatunk. Élvezetes, de megterhelő feladat!

BG: Ha megajándékozhatnák egy kis szabadidővel, amit olyasmivel tölthetsz, amire máskor nincs lehetőséged, mire fordítanád?

HM: Elsőre biztosan azt vágnám rá, hogy olvasásra, hiszen imádok olvasni. De az az igazság, hogy még ennél is inkább fordítanám kirándulásra. Régebben sok ifjúsági koncertet vezényeltem szerte az országban, s ennek megvolt az a hatalmas előnye, hogy olyan helyekre is eljutottam Magyarországon, ahová másképp valószínűleg soha. Rácsodálkoztam, mennyi minden van itthon, milyen gyönyörű helyek, vidékek. Mikor koncert előtt vagy után módomban állt egy-egy teljesen ismeretlen városka főterén üldögélni, többször eszembe jutott: milyen jó volna, ha néhány napot azzal tölthetnék el, hogy fogom a térképet, és fölfedezek néhány magyar várost! Ez annál is különösebb, mert egyébként nem szeretek utazni: ezért is van, hogy általában csak fellépések kapcsán jutok el ide vagy oda. Nos, a magyar vidék felfedezése egyelőre még megvalósulatlan álom, de remélem, egyszer majd erre is sor kerülhet.

0 Komment