playliszt

Itáliában minden bokorban zsenik teremnek. Talán a klíma teszi. Mindenesetre az egy négyzetméterre eső tehetséges művészek száma messze meghaladja az európai átlagot.

A taljánok között is kiemelkedik Francesco Petrarca, aki a szolmizciójáról is híres Arezzóban született 710 évvel ezelőtt, július 20-án. Abban az időszakban hosszú életének számított, hiszen 70 évig élt, és egy nappal a 70. születésnapja előtt, 1374. július 19-én hunyt el Arquàban. Életműve máig fennmaradt, befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, és ezen keresztül a művészet minden területére.

A kis Petrarca gyermekkora elég sűrű volt. Mint mondottam volt, Arezzóban született, családja onnan – mivel édesapjának menekülnie kellett – Firenzébe, majd Incisába, végül Pisába költözött. Francesco a híres montpellier-i egyetemen tanult jogot, majd apja halálakor, 1326 áprilisában Avignonba ment, ahol vidám, nagyvilági életet él.

23 éves volt, amikor a Santa Chiara templomban megpillantotta Laurát, aki élete szerelme, és aki ennélfogva Petrarca művészetének legfőbb ihletője, múzsája és központja lett. Francesco Giovanni Colonna bíboros szolgálatába állt, és így a Colonna család támogatásával utazgatni kezdett Európában. Tíz év múlva, 33 évesen megelégelte a pörgést és visszavonult Vaucluse-be, ahol majdnem húsz évig élt, igaz, közben ki-kiruccant Nápolyba, Veronába – és még sok más helyre.

Nehéz egy olyan ember életéről írni, aki a hét évszázaddal ezelőtti Itáliában élt. Akkoriban az emberek, főleg a művészek ki voltak szolgáltatva a gazdag családok kényének-kedvének. Velük utazgattak, éveket töltöttek el különböző városokban, rezidenciákon. A velük élő, nekik dolgozó költők, zeneszerzők mindig arra mentek, amerre uraik – vagy, ha éppen elegük lett belőlük, akkor otthagyták őket és kerestek maguknak másik pártfogók.

Francesco Petrarca ugyanilyen életet élt. Politikai okok miatt 1347-ben szakított a Colonnákkal, és ez után meglehetősen zaklatott időszak következett az életében. Végül Milánóban kötött ki, ahol a Visconti család uralta a terepet – így esett, hogy a Viscontiak megbízását intézve eljut Párizsba és Prágába is.

A magánéletében két súlyos csapás is érte: elveszítette fiát, Giovannit, majd később legkedvesebb unokáját, Francescót. Legnagyobb hatású műve, olasz nyelvű Daloskönyve elé Petrarca eredetileg a „Népnyelven írt dolgok töredékei” címet illesztette, mellyel a kötetnek különböző időkben született darabjaira és a költői léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye. A Daloskönyv 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 ballatát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár nem a versek keletkezésének időrendje a fő szervező elv.

Születésének és halálának évfordulóján az alábbi költeménnyel köszöntjük:

159. szonett

Szerelem! Állunk őt ámulva, kit

káprázatul küldött az ég a földre.

Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!

Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, - hogy elvakít

elefántcsont-dísze s aranyja, gyöngye!

Mily andalítva ring e karcsú, gyönge

test, míg csábítja árnyékos csalit!

S a zöld füvet s ezerszínű virágot

nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,

hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod

a felhőt, - földön, égen minden élni

s örülni kezd, amerre néz a drága.

(Fordította: Képes Géza)