playliszt

Férfiként nehéz nem előítéletekkel és hatalmas elvárásokkal beülni a pesti nők által (is) körberajongott, jóképű világsztár, Jonas Kaufmann dalestjére. „Engem ugyan nem fogsz levenni a lábamról, te szépfiú!” De.

Már az is szimpatikus, ahogy Kaufmannék összeállították a műsort: nem tudva még, hogy a ráadásokban mennyire választanak bele a sikerszámokba, a programban csak Mahler, Britten és R. Strauss dalokat láttunk. Ha Bryn Terfelnél a show mellett csak kevés (de annál jelentősebb és emlékezetesebb!) szerep jutott a lírának, a német tenor estjén inkább a virtuozitást és a könnyed szórakoztatást hiányolhattuk. Már ha eszébe jutott bárkinek is bármit hiányolni… Mély, megrázó, érzékeny, megindító, gyászos és megható dalokat hallottunk. Mahler Egy vándorlegény dalai című, négy dalból álló ciklusa alkotta az est legismertebb részét. A legelső dal megszólalásakor furcsa érzés fogott el, mintha valami nem lenne rendben, mintha pontatlan lett volna a belépés. Aztán kiderült, hogy nem pontatlanság az, csupán szokatlanság. Kaufmann-nak olyan egyedi hangszíne van, hogy többnyire átlagos tenorhangokhoz szokott fülem döbbenten hallgatta ezt a kreatív, átgondolt éneklést.

Még mielőtt belemennénk a fantasztikus énekesi teljesítménybe, nem szabad elfelejtenünk, hogy van még valaki, akinek óriási szerepe volt a sikerben, így rögtön meg kell említenünk az est másik főhősét, az egyszemélyes zenekart, a támaszt, a partnert, Helmut Deutsch zongoraművészt. A két fellépő kivétel nélkül egymás mellett érkezett a színpadra és távozott onnan – semmi „zongorakísérői” alárendeltség vagy énekesi magamutogatás. Kaufmann úgy helyezkedett el, hogy minél jobban eggyé tudjon válni a hangszerrel: olyan intenzíven simult a hajlatba, hogy egy alkalommal el is tolta a zongorát. Látványra is erős harmóniát mutatott zongora és énekes, de a hang forrása is lenyűgöző egységbe került, hiszen Kaufmann szinte benne állt a zongora hangjában, abból építkezett, arra helyezte rá saját szólamát. Persze ehhez az összhanghoz Deutsch ideális játékára is szükség volt. A zongorista és keze együtt lélegzett Kaufmann-nal, mindig tudták egymás gondolatát, a szünetek mértékét, a hangerők arányát, a ráadásokban pedig a zenei viccek poénját. A művészek soha nem húzták az időt, miután elfoglalták a helyüket, azonnal belekezdtek a dalokba. Ugyanez a gördülékenység jellemezte a dalokon belüli zenélésüket is. Előadásuk egyik erénye az volt, hogy mellőzték a túlzó vagy éppen csak hagyományossá vált késleltetéseket, erőltetett lassításokat, egyszerűen, érthetően mesélték el a dalok mondanivalóját. És pont ez az egyszerűség, ez a kiszámíthatatlan simaság teszi lehetővé, hogy egy-egy zenei kikacsintás a meglepetés erejével hasson.

Ilyen kikacsintás Kaufmann összes lírai magas hangja, melyeket hatalmas koncentráltsággal, de finoman megfogva szólaltat meg valahol a fejhang és a természetes énekhang határán. Ez a hőstenori megoldások helyett talált, technikailag jóval nehezebb éneklés mindannyiszor megfagyasztotta a levegőt a teremben. És akkor még csak egyetlen momentumról beszéltünk, nem hoztuk szóba a kifinomult mimikát, a mértékkel és ízléssel alkalmazott hangtorzításokat, a tipikus operai hang, a könnyed éneklés és a szinte beszédszerű előadás közti izgalmas és mozgékony váltásokat. Egyszerűen tehát nem lehet kifogásunk Kaufmann éneklésével kapcsolatban, ráadásul mindez barátságossággal, lazasággal, határozottsággal és sármmal társul a színpadon.

Ki merem mondani: felejthetetlen este volt, amelyet még a ráadások özöne sem tett bulvárossá. Voltak ott könnyedebb dalok, volt magyarul éneklés, de a két művész egy pillanatra sem adott alább a védjegyüknek tekinthető minőségből.

Mona Dániel

fotók: Posztós János / Müpa