Van egy nagyszerű sorozat a FUGA-ban – helyesebben a sok nagyszerű sorozat közül az egyik –, mely igen találó név alatt fut: Provokált tradíciók. Jellemzően komponált reflexiókkal, azaz olyan új művekkel találkozhatunk e sorozat koncertjein, melyek direkt módon reflektálnak egy-egy múltbéli szerzőre (legyen az Bach vagy Mahler) vagy egy-egy műre. A felhangzó új darabok dialógust provokálnak a régiekkel, aztán azok vagy válaszolnak, vagy nem. E sorozat emblematikus darabja lehetne Ligeti György 1982-ben komponált Kürttriója, mely Brahms hasonló összeállítású (kürt, hegedű, zongora) kamaradarabján túl meglehetősen nyíltan incselkedik a beethoveni vagy a bartóki hagyománnyal is.
Brahms és Ligeti triói szólaltak meg június 28-án, Kortárs tradíciók, ill. Visegrád sorozatcím alatt. Utóbbi „címke” üzenete világos: a fellépő művészek a visegrádi régió szülöttei, a kürtös Přemysl Vojta brnói, a hegedűs David Danel prágai, a zongoraművész Marczi Mariann budapesti. A nagyszerű Marczi Mariann talán már nem szorul bemutatásra, elköteleződése a modern zene és azon belül is Ligeti György iránt abban a körben, mely például szívesen fogadta a felkínált Brahms-Ligeti koktélt, eléggé ismert. Úgy tudom, hogy a trió összeállítása, a partnerek felkutatása is az ő érdeme, Přemysl Vojta és David Danel személyében kitűnő muzsikusokat ismerhettünk meg.
Vojta igen szépen képzett, sima és lágy hangokat csalt ki kürtjéből, erőnléte és koncentrációs képessége (ne feledjük: fizikai szempontból rá különösen nagy teher hárul) elsőrangú muzsikusra utalt. David Danel elsősorban megbízhatóságával és pontosságával tűnt ki, személyiségének karakteresebb jegyeit és muzsikusi ösztöneinek markánsabb vonásait ebben a műsorban nem igen mutatta meg. Marczi Mariann is valamivel visszafogottabb volt, inkább a koordinációra és a kamarapartnerek felől érkező impulzusok reflexiójára vállalkozott. Nos, a koncert általános tanulsága az volt, hogy reflexióra kényszerítő impulzusok nemigen érkeztek: sem a szépségesen sima hangokat gömbölyítő kürtöstől, sem a személyiség markánsabb oldalával adósunk maradó hegedűstől. Már az első számként játszott Brahms-trióban feltűnt, hogy David Danel mennyire nem vállal kezdeményező szerepet, mennyire nem él azzal a lehetőséggel, hogy az alapvetően szimfonikus fogantatású darabban egy teljes zenekari szekciót helyettesíthet, lehetőleg illúziószerűen. Přemysl Vojta pedig hallhatóan megelégedett azzal, hogy a mű líra- és elégia-felelőse legyen. Marczi Mariann (talán a rendelkezésére álló hangszerrel sem békült meg teljesen) játékából az impulzivitást és a ritmikai karakterek magabiztos megformálását hiányoltam, s valahogy a hangzásarányokat sem sikerült a szokatlan hangszer-összeállítás és a speciális akusztikai tér mátrixában ideálisan beállítani. Mindebből adódik, hogy a négy tételből leginkább az első helyen álló Andantét és a harmadik tételt, az Adagio mestót éreztem sikerültnek.
Előadói extrovertáltság nélkül a Ligeti-darab sem (sőt: e kompozíció nagyon nem) működik. Meglepetésemre itt a gyorsabb tempók keltették a nagyobb hatást, érzésem szerint a második tétel (Vivacissimo molto ritmico) volt a leggördülékenyebb. S ami a darab provokatívnak tetsző (vagy inkább a tradícióval szelíd párbeszédet folytató) hanghordozását illeti, ezt Marczi Mariann tudta a leginkább megcsendíteni. A darab kezdetének beethoveni retorikáját éppúgy plasztikussá tette, mint az utolsó tétel Bartókra utaló természetpoézisét.
Nem tudom, lesz-e folytatása a három zenész együttműködésének – remélem, hogy igen –, s hogy hány alkalommal játszhatják el még műsorukat – bízzunk benne, hogy sokszor –, egy magabiztosabb, elevenebb, játékosabb és összecsiszoltabb produkció bőven benne van a csapatban.
Molnár Szabolcs
