playliszt

Az Andersen-mese nyomán írt darab műfaját a zeneszerző kisoperaként határozta meg. A művet színpadra állító Zsótér Sándor a miskolci premier előtt adott egyik interjújában úgy emlékezett, hogy a témát körülbelül tíz éve „én ajánlottam”, bár a zeneszerző „nem így emlékszik. Lehet, hogy a librettót író Beney Zsuzsa kiválasztásához is van közöm, de lehet, hogy őt Molnár Gál Péter javasolta”. Mennyi rejtély!

Hat éve, Egerben láttam Zsótér Raymond Chandler krimije alapján írt és rendezett rejtély-drámáját (Elkéstél, Terry!), melyben Marlowe felügyelő egy rafináltan felépített díszletlakásban bolyongva próbálta egy bűnügy szálait kibogozni. Emlékeim szerint Marlowe nyomozását igencsak megnehezítette, hogy a magánvalóság labirintusa (a lakás) ezúttal saját lelkének projekciója volt. A Solti-terem színpadán valami nagyon hasonlót láttunk, két emelet, két-két szoba, lépcső, kacskaringós járások. A darab kezdetekor az Anya némán végigjárja az összes lehetőséget (lelkének projekcióit?), finom szövésű, behízelgően dallamos kamaramuzsika szól a zenekari árokból. Mire véget ér a kisopera kisnyitánya, az anya visszatér kisszobájába, mely kívülről úgy néz ki, mintha egy mézeskalács-házikó belezuhant volna egy polgári bérházba. A darab elkezdődött.

Innentől mintha Andersen meséjét követnénk. Az anyja kisgyermeke gyógyulásáért könyörög. Megérkezik a férj-apa-halál, aki itt és most egy fiatal, potens, kívánatos férfi. A beteg gyermeket magával viszi, az anya álomba zuhan. Az idő megáll. A kisszoba falán az üzemi óra – mely idáig valóban a pontos időt mutatta (19:20 körül járhatunk) – kialszik, és soha többet nem indul újra. Ami mostantól történik már nem valóság. Nincs valós ideje, nincs valós helyszíne, és nem találkozunk valós szereplőkkel. Az Anya tökéletesen magára marad fájdalmával és vágyaival. Egyedül indul el a gyermek után. Találkozik „Éjszakával”, „Tóval”, „Csipkebokorral” és „Sírásó” férfi-asszonnyal. Csupa-csupa kibogozhatatlan jelentésű allegória, melyekkel utoljára a barokk hajnalán bonyolódtak bensőséges dialógusokba az operai hősök. A hős (az Anya) persze itt is hősies. Semmit sem sajnál, mindenét odaadja, ha kell. Halált megvető elszántsággal járja végig a szobák labirintusát. Az út vége negatív apoteózis. „Istenem, ne hallgasd meg kérésemet!” (NB. Balassa Sándor nemrégiben bemutatott új, és végkicsengésében életigenlő operájának – Földindulás – érzelmi forrpontján az Anya így imádkozik: Uram, hallgasd meg könyörgésem!). Az Anya Fekete Gyula darabjában nem visszakapni akarja gyermekét, hanem megmenteni az élettől. Ez bizony még ebben a nem-realista színházi világban is elég kemény.

Beney Zsuzsa librettója jellemzően nem dialógusokban meséli el a balladai történetet, lírai önreflexiók sorozatává alakítja a mesét. A versek pedig dalokért kiáltanak. Az Egy anya történetének ZENÉJE e rendkívül egyedi színházi forma egyenes következménye. Fekete Gyula szigorúan zárt zenei formákat fűzött össze, a belső zenei rímek, a visszatérő melódiák pedig ciklussá szervezik a gyász szekvenciáit. Az opera koncerttermi változatban bizonyosan nem szvit, hanem dalciklus volna. A kérdésre, hogy a színház kulisszái között Az egy anya története miért kisopera, és miért nem daljáték, egyszerű a válasz: ebben a cselekmény- és konfliktusnélküli dramaturgiában nincs hely prózai megszólalásnak. De fogalmazhatunk így is: Andersen meséje végtelenül zenei.

Fekete Gyula zenéje a mese minden egyes mozzanatát komolyan veszi, soha nem ironizál, operája kicsinységéből nem operett következik, hanem musical. Ám míg egy vérbeli musical feszélyezően kínossá válik, ha túl komolyan veszi magát (a musical-tragédia a giccs alapesete), az Egy anya története a meglepő stilizálás ellenére sem tud komolytalan lenni.

Az első hallásra minimum két (tartós fogyasztás esetén nyilván több) slágert felvonultató kompozíció operai és musical-hangon is előadható, illetve olyan kevert formában is, mint ahogy most, az Operett Színház produkciójában hallottuk, láttuk. A különböző énektechnikával képzett hangok együttesben különösen meglepően, ugyanakkor a kevert stílust maximálisan igazolva szólalnak meg; az allegorikus figurák társas-dalában (szándékosan nem írok kvartettet, mert még valaki operai ensemble meglétére gyanakodna) az egyes szólamok sajátos színeik révén is különváltak. Nádasi Veronika érces-éles „Éj”, Lukács Anita puhább-líraibb „Tó”, Langer Soma húzós „Csipkebokor”, Blazsó Domonkos zengő „Sírásó” volt. Az apa képét magára öltő „Halál” szerepében Dolhai Attila kissé sápadtnak tűnt. Frankó Tünde énekelte az „Anya” szólamát. Intenzíven, dús hangon, néhol talán túlságosan is drámaian formálta meg vokális szerepét, érzékeltetve, hogy – mondjanak erről a pszichológusok bármit – gyászmunka nincs, a gyászban nincs cselekvés, a gyászban csak kapitulálni lehet. Gyermekgyászdalok 2015-ben.

A Balassa Krisztián vezette kisegyüttes (Budapesti Operett Színház Zenekara) előadásában a metrikus váltások nagyformát alakító funkciója néhol kissé homályos maradt, a kissé vékony hangzás talán a redukált létszám rovására írható, az el-elbizonytalanodó intonáció pedig a koncentráció hullámzására. Fekete Gyula, Beney Zsuzsa, Zsótér Sándor és a díszletet tervező Ambrus Mária színháza az utóbbi évek egyik legmeglepőbb formai kísérlete.

Molnár Szabolcs