playliszt

Igaz, a húsvétot felvezető időszakban Bach Máté-passiója is elhangzott, a koncertlátogatók azonban idén másból is válogathattak a böjt alatt. Habár kevésbé ismert a zeneszerző repertoárjával kapcsolatban, Händel – operái és oratóriumai mellett – egy nagyszabású passiót is komponált, melynek különlegessége, hogy maga Mária is megszólal a szereplők között. A mű azonban csak ritkán kerül előadásra, így nem csoda, hogy a közönségnek csak szűk rétege ismeri.

Barthold Heinrich Brockes 1712-ben publikált passió librettója megjelenését követően hamar népszerűvé vált: jóllehet, a költeményt nyelvezete miatt számtalan rosszindulatú kritika érte, Händelen kívül több zeneszerző kezében is megfordult, többek közt Georg Philipp Telemann is komponált zenei betéteket hozzá. Händel 1719-ben, Hamburgban mutatta be saját változatát, mely Bach passióihoz hasonlóan méltó terjedelműre sikeredett: a kompozíció előadástól függően körülbelül két és fél óra hosszú, több zenekari, szóló, duett, s meglepően kevés kórus tétel felvonultatásával. A mű azonban belső vallásos tartalmán és műfaján kívül aligha hasonlít bármiben is a megszokott bachi modellhez. A bibliai történet Händel szemszögén keresztül egészen eltérő lelki mélységeket szólít meg, így a két kompozíció zenei világában távol áll egymástól.

Ha valaki az interpretációtól való félelmében maradt volna otthon, az bizony rosszul tette, mivel az énekesek, a zenekar és a kórus is mind ígéretes előadást sejttettek. A közreműködők között szinte csak ismerős, nívós nevek szerepeltek, akik igen sokat tettek hozzá szakmailag az előadáshoz. Mindemellett bevallom, kissé elfogultan álltam a koncerthez, mivel szombathelyi gyökereimnek köszönhetően zeneiskolás korom óta több ízben hallhattam az esten fellépő zenekart, a Capella Savariát, és valahogy mindig megmaradt az a gyermeki csodálatom feléjük, amit a legelső általam hallott hangversenyükön éreztem. A máig tartó ragaszkodásom azonban nem hiszem, hogy indokolatlan: a historikus zenei irányzatot képviselő együttes technikailag és intuitív módon is rendkívül izgalmas játékmódjáról ismert, mely minden esetben értő és tudatos előadással párosul.

Csalódásomra, a koncertre sajnos csak az első sorba kaptam jegyet, ami az előadók megfigyelése szempontjából nagyon érdekes, akusztikailag viszont többnyire kifejezetten hátrányos. (Mellesleg az ember nyaka is elég hamar megfájdul, ha követni szeretné a magyar szöveget…) Eleinte pánikba estem, hogy a dinamikákból csak nagyon keveset fogok reálisan megtapasztalni. Így viszont sokkal tisztábban hallhattam az énekeseket, meglehet, a kórust és a brácsát annál kevésbé.

Händel Brockes passiójának előadásához véleményem szerint nagyon jó szereplőgárdát sikerült összekovácsolni. A karmester, Howard Arman zseniálisan vezényelte a zenekart, mindenféle kapkodás és felesleges mozdulat nélkül, s azoknál a zenei részleteknél, melyeknél kevésbé volt szükség a pontos koordinálásra és beintésekre, maga is csembalón kísérte a szólistákat. A karmester és a zenészek közötti könnyed együttműködést tekintve nem nehéz elképzelni, hogy a mű feldolgozásával kapcsolatos ötletek a próbákon együttes munkával születtek meg, s nem pedig vasakarattal, egyéni instrukciók alapján. Úgy érzem, hogy a szöveg és a zenei textúra is alaposan át lett gondolva: a hangsúlyozás és a zenei artikulációk mind nagyon kifejezően és természetesen valósultak meg.

A kompozícióban meglepőnek találtam, hogy Händel a megrázó tragédia helyett inkább a vallásos áhítatot és a boldog megbékélést emelte ki. Az érzelmek végig a távolban maradtak, mintha csak egy szerepjáték lenne, amit hallunk, s habár a szereplők belső monológjai olykor egészen a megrázkódtatásig jutottak, a néző mindvégig kívül maradt a cselekményen. Az érzelmi tetőpontokat inkább a szöveg idézte elő, mint egy zenei katarzis, és az izgatottság, a döbbenet és az elfogadás mind finom árnyalatokként jelentek meg, nem egyszer kifejezetten gyönyörű áriák vagy recitativók keretében.

A történet retorikai keretéül egy folyamatos tenor narratíva szolgált, előidézve és kommentálva az eseményeket, melyet Händel a szereplők párbeszédeivel és belső monológjaival szakított meg. Mégis a legérdekesebb az volt számomra, hogy a bibliai cselekmény legbensőségesebb pontja felé haladva a várt elkeseredés helyett a tehetetlen düh hangja szólalt meg. A keresztre feszítés fájdalmas útját kísérve Péter, Sion lánya, sőt még Mária és az evangélista narrátor is haragos, frusztrált monológban tör ki, melyből csak Jézus beteljesült áldozata zökkenti ki őket. Zavaró volt a történet folyásának bizonytalan ritmusa: az események hol rendkívül lassan történtek, hol szinte pillanatok alatt lefutottak, s a néző ezekben a hirtelen váltásokban teljesen elveszíthette a fonalat.

Mindenképp dicséret illeti a szólistákat, akik nagyon tisztán és technikailag szinte kifogástalanul énekeltek. Pasztricsák Polina, aki többek közt Sion lányának alakját jelenítette meg, betegség ellenére is vállalta a fellépést, és a felső regiszterekben érzékelhető karcosság ellenére is majdnem az egész passió alatt hibátlanul énekelt. Habár minden szereplő külön említést érdemelne, a közreműködők számát tekintve ezúttal csak néhányukat emelném ki: kevés megszólalása ellenére végig emlékezetes előadást nyújtott a Mária szerepét alakító Celeng Mária, és gazdag basszus tónusával Blazsó Domonkos is kiválóan alakította mindhárom szerepét. A zenekarból kiemelkedő szólisták szépen reflektáltak az énekelt érzelmekre, s egy-két véletlen szülte kellemetlenségen kívül semmilyen hibát vagy pontatlanságot nem találtam az előadásukban. Egyetlen vétke a hangversenynek (vagy a helyemnek?), hogy a Magyar Rádió Kórusát alig hallottam. A közönség reakcióit leszűrve azonban bátran állíthatom, hogy éppolyan lélekbedobással és zenei profizmussal vettek részt az előadásban, mint a többi művész.

Bokor Lilla

fotók: Posztós János / Müpa