playliszt

Minden művész ismeri az érzést, amikor a koncert részletei a legutolsó pillanatban dőlnek el: a szólista megbetegszik, a programot átvariálják, s esetleg maga a koncepció is gyökeresen megváltozik – mindez csupán napokkal az előadást megelőzően. A próbák nem tűnnek elegendőnek, a vendégelőadó és a zenekar épphogy csak összeszokott, s mindebből a zűrzavarból egy színvonalas előadást kéne kerekíteni. Nos, ez a Nemzeti Filharmonikusoknak sikerült.

A címválasztásom nem véletlen, jóllehet, a koncert közel sem foglalható össze ennyiben. A divatos szókapcsolat mégis mindent elárul a hangverseny eseménydús megvalósulásáról – egyáltalán nem negatív értelemben. Találónak éreztem, mert a végleges koncepciót tekintve sok lényeges elem változott meg az eredeti tervhez képest, többnyire véletlen egybeeséseknek köszönhetően. Mindemellett azonban egy sokkal mélyebb tartalmi jelentést is akartam tulajdonítani ennek a két szónak, kiemelve azt, amit a művészek a koncert céljaként fogalmaztak meg – a zenekar ugyanis egy komoly és rendkívül aktuális rendezvénysorozathoz társult a hangverseny keretében.

19-én, szombaton este jelképesen zöld és kék fénybe borult a Müpa, arculatával is kifejezve csatlakozását a WWF évente megrendezésre kerülő projektjéhez: a Föld órájához. A Müpa a megszokottnál is gazdagabb program keretében több tudományos műhelynek és előadásnak is helyet adott, amelyet ötletes szlogenek hirdettek az érdeklődők számára. A cél a WWF munkásságának széleskörű megismertetése és támogatása volt, életvitelük tudatos átalakítására buzdítva az eseményre ellátogatókat, hiszen a klímaváltozás már nemcsak a jövő szempontjából aggasztó, hanem a mi generációnk életét is súlyosan befolyásolja.

Habár a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok már korábban bejegyezték a naptárba a koncert időpontját, a Müpa és a WWF közötti együttműködésről hallva megszületett az ötlet, hogy a két egybeeső programot valamilyen érdekes megoldással, tisztán jótékony célzattal összevonják. Ennek keretében a művészek nemcsak névlegesen hívták fel a látogatók figyelmét a WWF programsorozatára, hanem egy különleges kivilágítással is készültek a vendégelőadó ráadására – az est nagy része azonban tisztán a zenéé maradt.

Ravel idilli hangszínekkel játszó 1911-es kompozíciója, a Valses nobles et sentimentales (Nemes és érzelmes keringők) zenekari változata nyitotta meg a hangversenyt. Az előadás tökéletesen megidézte a 19. századi szerzeményeket felvonultató műsor játékos alaphangulatát. A csodálkozásban, káprázatokban és nosztalgiában gazdag mű táncos jellegének köszönhetően hamar magával ragadta a közönséget, melyhez a Nemzeti Filharmonikusok kellőképpen dinamikus és lendületes előadása csak hozzáadott. A drámai történésektől mentes kompozíció nem követelt a hallgatóságtól komoly elmélyülést, sem különösebb kapcsolatteremtést a művel, csupán azt, hogy a hallgató átengedje magát az egyéni hangzásvilágnak. A színes hangképekben összekeveredő érzelmek és benyomások kavalkádjával Ravel mindenki számára közelivé tette a kompozíciót, egyfajta visszaemlékező, idilli jelleget kölcsönözve annak.

Az est meglepetésvendége Jean-Efflam Bavouzet volt, aki, mint kiderült, mindössze egy héttel a koncert előtt tudta meg és vállalta el a fellépést. Ennek ellenére letisztult, a maga módján mégis karakterisztikus játékmódja felejthetetlen élményt nyújtott a közönség számára. A zongorista puhán és egyszerűen játszott, szépen megformált zenei ívekben vezetve a dallamot, s habár először aggódtam, hogy a játékmód túlságosan sematikusnak fog tűnni, az végül az interpretáció egyik legszebb elemének bizonyult. Előadásában a virtuozitás minden színpadiasságtól mentes billentéssel párosult, melyet csak akkor emelt az előadó a zenekar fölé, amikor a mű azt megkívánta, különben semmiféle hivalkodó gesztusnak nem engedett. Épp ez tette rendkívül élvezhetővé zongorajátékát. A technikai kihívások láthatóan nem jelentettek akadályt a franciának, aki nyugodt temperamentummal és szembetűnő biztonsággal adta elő a kompozíciót, rendkívül precízen működve együtt a zenekarral. A futamok nagyon szépen előbújtak a harmóniai alapból, megvillantva egy-egy pillanatra a zenész kifinomult technikai képességit, de sosem mentek a ritmus vagy a dinamika rovására. A közönség lelkes fogadtatására a művész két ráadást is játszott, a már említett különleges színpadi fénytechnika kíséretében – mely során a teljes színpad helyett csupán a zongora volt felülről megvilágítva.

Raveltől elszakadva a koncert második felében a Nemzeti Filharmonikusok César Franck d-moll szimfóniáját adták elő. A komponista élete vége felé írt zeneműve tematikájában sokkal sematikusabb tervet követ, mint Ravel zenei fordulatokban gazdag művei. Ennek oka a nagyjából szabályos formát mutató tételek és többször ismétlődő dallamanyag, mely kevésbé mozgékony harmóniailag vagy ritmikailag, mint például az első félidőben hallott zongoraverseny. Tévedés lenne azonban unalmasnak vagy zenei folyamatában laposnak nevezni a szimfóniát. A mű érzékeny drámai tónusokat használ, s főbb témái többnyire jellegzetesen fülbemászóak, melyek tartalmi mélységüket finom, érzékeny dallamosság alá rejtik. A szimfónia gyönyörű lírai hangvételű részleteit a zenekar kiválóan megragadta, s a gyakran visszatérő zenei részletekkel elegánsan és kreatívan játszadozott. Habár a művet kísérő melankólia nem jutott el szívbemarkoló mélységekig, a zenekar interpretációjában elérte a kellő színpadi hatást.

Az egész előadást egészében összegezve a dinamikák mindenhol a helyükön voltak, a zene természetes folyását követték, így egyik pillanatban sem érezhette azt a néző, hogy egy markáns forte vagy szelíd piano indokolatlan lenne. Ravel és Franck hangzásvilágát könnyedén magáévá tette a zenekar, s a műveknek külön kedvezett, hogy a koncert keretein belül összeválogatott kompozíciók nagyon jól illettek egymáshoz. Bár a koncert időtartamát tekintve viszonylag rövid volt, eltérve a hosszadalmas, drámai zenei estéktől, a könnyedebb hangvételű művek végig éberen tartották a közönség figyelmét. Mint már egy korábbi írásomban említettem, a gyors részeknél olykor ezúttal is kissé pontatlannak és siettetettnek éreztem a zenekart, ez azonban nem okozott semmilyen szétcsúszást a zenei építkezésekben. Nagyon szépen játszották el viszont a csöndet: a lassú, érzékeny zárlatok lágy dinamikával érkeztek meg mindenhol, és a súrlódó késleltetések gyönyörűen kidomborodtak az akusztikai térben. A koncertet nyitó Ravel mű némaságba vesző záróakkordjait követve a finom interpretáció hatására hosszú pillanatokig még a közönség is elfelejtett tapsolni.

Bokor Lilla