Szeptember 26. körül Bartók halálának hetvenedik évfordulójától volt hangos a zenei sajtó – ünnepi hangversenyek, ülések, beszédek tömkelege, és nem utolsó sorban a Bartók-összkiadás elindulása is e hétvégén történt. Mindez a Nemzeti Filharmonikusok koncertjével kezdődött a Müpában péntek este.
Ami persze nem újdonság, hiszen hagyományosan minden évben ekkor nyitja meg új koncertévadát a zenekar. Idén három 20. századi, Amerikába emigrált komponista műveit játszották, amelyek a zenetörténeti kor és életrajzi vonatkozások mellett is rengeteg ponton kapcsolódtak egymáshoz. Stravinsky Concerto D-ben vonószenekarra című műve már címében is utal Bartókra, hiszen az 1943-as Concertóhoz hasonlóan itt sincs szólista. A mű a dúr-moll ingadozásra épül, amely szintén kapcsolható Bartókhoz, aki maga is több művében alkalmazta az ugyanazon hangra épülő akkord dúr és moll változatát egyidejűleg. A második tételt hallgatva az jutott eszembe, hogy mintha az Jiří Kylián egyik koreográfiájának zenei változata lenne. A balettmester ugyanis előszeretettel választ táncai alapjául a bécsi klasszika korszakából kifejezetten kiegyensúlyozott műveket, amelyekre aztán humoros, groteszk, az élet nagy kérdéseit – mint a szerelem és a halál – feszegető koreográfiákat komponál. A neoklasszicista Concerto ihletésére és zenéjére született később egyébként a The Cage című koreográfia, ami persze nem meglepő egy balettjeiről híres zeneszerző esetében. A Nemzeti Filharmonikusok a dúr-moll, groteszk-bűbájos, feszes-parlando játékmód közötti ingadozást, azok párhuzamos jelenlétét szellemesen és pontosan valósították meg.
Schönberg egyetlen Zongoraversenyének szólóját Báll Dávid játszotta, akinek nevét, bár nem teljesen ismeretlen, ritkán hallani a magyar zenei életben. Maga a mű gyönyörű példája a zeneszerző kiforrott, művészi szempontokat előtérbe helyező dodekafon korszakának, így a maga által szigorúan felállított szabályok laza használata jellemezte a zene szövetét. A zenekar rendkívül érzékenyen kísérte a zongoristát, gyönyörűen valósították meg például Schönberg Klangfarbenmelodie-nak, vagyis hangszínfestésnek nevezett technikáját a hangszerek plasztikus dallamátadásával. Báll Dávid pedig gyakorlatilag hiba nélkül, ha kellett szigorúan, ha kellett érzelmesen játszotta végig pokoli nehéz szólóját.
Az est legnagyobb durranásának a hazai platform legnagyobb neveivel fémjelzett A kékszakállú herceg vára koncertszerű előadása ígérkezett. Számomra azért is volt különleges a szereposztás, mert Wiedemann Bernadett és Bretz Gábor is egyik legnagyobb kedvencem a maguk hangfaján belül. Ezzel mások is hasonlóképpen lehettek: feszült várakozás, a jófajta izgalom légköre telepedett a jelentős részében hozzáértő közönségre. Így valóban volt súlya Balázs Béla előhangjának: „Szemem pillás függönye fent. Tapsoljatok majd ha lement, Urak, asszonyságok.” Az opera zenei megvalósulásában valóban nem kellett csalódnom. Bretz nem csak technikailag, de lélektanilag is hűen alakította bárminemű színpadi játék nélkül is Kékszakállú szerepét, az első pillantásra szkeptikus, mégis, ezernyi mélységet rejtő vár urát.
Wiedemann Bernadett Juditjáról ugyanez elmondható, amiben talán kicsit alulmaradt, az a szövegmondás, igaz, ez a hangmagasság különbözőségének is betudható. Bár egyre inkább divat a félig szcenírozott, vagy teljesen koncertszerű előadás, és érthető, hogy most miért választottak a darab színházi részének elhagyása mellett, nekem mégis hiányzott mindaz, ami miatt operának nevezhetünk egy zeneművet. Mivel a Kékszakállút rengetegszer hallja az ember, mindig kíváncsi az új rendezésekre, a mai korra reflektáló értelmezésekre. Bár ez most elmaradt, mégis feltöltődve léptem ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ajtaján, és arra gondoltam, lehet, hogy a Nemzeti Filharmonikusok a konzervatívabb vonalat képviselik, de azt nagyon jól csinálják.
Könyves-Tóth Zsuzsanna
