playliszt

Választhatunk-e magunknak invenciózusabb programot karácsony előtt, mint hogy kipipáljuk a rendes évi Diótörőt? Ha csupán a tényeket nézzük: minden bizonnyal. Ha azonban az előadói teljesítményeket is mérlegre tesszük, az eredmény már jóval biztatóbb. A Nemzeti Filharmonikusok december 23-i Csajkovszkij-előadásán jártunk.

Bő százhúsz éve, hogy A Diótörő (Nußknacker, Nutcracker, Casse-Noisette és egyéb nyugati címei mellett álljon itt stílusosan az orosz is: Scselkuncsik) éppúgy hozzátartozik a nagyvárosi karácsonyokhoz, mint a bejgli. Az Ernst Theodor Amadeus Hoffmann kisregénye nyomán komponált, eredetileg egy dilógia részeként színre került balett (Csajkovszkij a Jolanta mellé, a majdnem-tragikus opera mesés párdarabjaként képzelte el, és így is mutatták be 1892-ben Szentpéterváron) csakhamar önálló életre kelt, és azóta biztos pontja a zenés színházak decemberi műsorának: mondhatni orrvérzésig játsszák. Csajkovszkij balettje ráadásul sokfelé „szent tehénnek” számít: egyike azon daraboknak, melyeknek jó pár évtizeddel ezelőtti látványvilága és koreográfiája sérthetetlen. Sokáig így volt ez Budapesten is: az Operaház 1952-re datálódó Diótörőjét (Oláh Gusztáv díszleteivel és jelmezeivel) éppen idén váltotta fel egy újabb verzió.

Tovább őrzi azonban a hagyományt a Budapest Bábszínház 1978-as produkciója, mely – immáron évek óta megszokott módon – karácsony táján a Müpában vendégszerepel. Szőnyi Kató rendezése (melyet később Meczner János újított fel) eredetileg nem a teljes Csajkovszkij-balettzenéhez készült: a bábszínházi előadások nagyjából 90 percesek – ezt egészítették ki később a teljes balettzenéhez alkalmazva. Kocsis Zoltánnak, mióta érdeklődése a zenés színház felé fordult, fontos törekvése a 19-20. század balettirodalmának rehabilitálása. Produkciói azon a felismerésen alapulnak, hogy a korszak valóban értékes balettzenéinek azon interpretációi, melyek zenei értelemben nívósak, jórészt a színpadtól teljesen függetlenül, koncertszerű körülmények között születnek; az emlékezetes színpadi produkciókhoz viszont ritkán társul méltó zenei színvonal. A Kocsis-féle balettsorozat célja e kettő egyesítése: s ebben már a kezdet kezdetétől fontos partnere a Budapest Bábszínház, akiknek Diótörője mellett A fából faragott királyfi- és Petruska-előadását is láthattuk már a Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével.

Az iméntiekben már ott is a válasz a ki nem mondott kérdésre: elsősorban a zenei színvonal az oka annak, hogy az évenkénti Diótörő-kínálatból magam a Müpa-beli mellett teszem le a garast immár hosszú ideje. Nem tudom, nem akarom elfogadni sem a playbackes előadásokat, sem azokat, ahol a muzsika csupán kísérő funkciót lát el – hiszen ez a zene olyan minőséget képvisel, aminek gondos betanítása és kivitelezése elengedhetetlen a teljekörű művészi élményhez. Ezt kapjuk Kocsis Zoltántól és a Nemzeti Filharmonikusoktól, sőt még ennél is többet: a nyolc évvel ezelőtt is magával ragadó produkció napjainkra kiérleltté vált, hosszú évek óta nem elsősorban a teljesítmény, hanem a zenekari játék ízei-zamatai jelentik ezen előadások legfőbb vonzerejét.

Nem lévén a bábművészet szakértője, a szokottnál is szubjektívebben értékelhetem csak az előadás vizuális világát – mely évről évre elvarázsol. Hogy a darab első felvonását, a karácsonyesti családi összejövetelt, majd Diótörő és Egérkirály harcát a Budapest Bábszínház magas szinten interpretálja, aligha meglepő – mindenesetre figyelmet érdemel a belebújós bábok alkalmazása, melyek méretkülönbségei frappánsan oldják meg a hagyományos színház egyik gyakori problémáját: a felnőttek és a gyerekek méretkülönbségének érzékeltetését (báb, maszk: Bródy Vera). Ennél is bravúrosabbnak érzem azonban a második felvonás divertissement-jának, táncsorozatának invenciózus megoldásait: a spanyol tánc legyezőkből felépülő női alakja, a később négy arab nőnek bizonyuló négypúpú teve, vagy éppen a trepak varázsdobozai mind-mind műfaji és vizuális értelemben egyaránt érvényes válaszok a darab által felvetett problémákra. Arról nem is beszélve, hogy Marika álomvilágának szinte mindegyik eleme kicsiben megtalálható az első felvonás karácsonyfája alatt: a mindvégig érzékeny utalásrendszer a darab mesés kereteit finom eleganciával közelíti a realizmushoz, kellő mennyiségű gondolkodnivalót bízva ezzel az előadás ifjú nézőire.

A december 23-i esti előadáson sem maradt el a siker: s nem csak a gyerekek, de a felnőtt nézők némelyike is azzal a biztos tudattal indulhatott haza karácsonyfát díszíteni, hogy jövőre ismét itt a helye.

Bóka Gábor

A fotók egy korábbi előadásról, a budapest-babszinhaz.hu oldalról származnak