playliszt

A Liszt Ferenc téri főépület újranyitása óta gyakran hallhatunk művészeket, tanárokat, diákokat beszélni arról, mennyire megváltozott a Zeneakadémia atmoszférája. Legtöbben a pezsgő életet, a termekből kiszűrődő zenét, a mindenki számára nyitott órákat, a szabadon látogatható próbákat, vagy a társasági élet valaha egyik legfontosabb színterének számító márványpultok szabadságát hiányolják. „Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi.” – gondolhatnánk. A Fesztiválakadémia azonban bebizonyította, hogy igenis, van élet a Liszt Ferenc téri zenepalota falai között.

Esti hangversenyek, matinékoncertek, mesterkurzusok, előadások, koncertismertetők, továbbképzések... Elképesztő mennyiségű program várta az idén debütáló Fesztiválakadémia hosszú hétvégéjén a zeneszeretőket. Akárhogy is alakult a pontos menetrend, egy dologban végig biztosak lehettünk: a három nap minden pillanatában zajlott legalább egy helyszínen valami, amit nem lett volna érdemes kihagyni.

Kocsis Zoltán előadása már a fesztivál első nyilvános napján százakat vonzott a Nagyterembe. A karmester-zongoraművész Bartók-kvartettekről szóló gondolatai nemcsak magukba a művekbe és Bartók kompozíciós gondolkodásmódjába, de Kocsis saját Bartók-értelmezésébe és -interpretációjába is betekintést engedtek. A Kelemen Kvartett értő közreműködésével Bartók zenéje meg is elevenedett – s csak azt sajnáltam, hogy bár a színpad közepén álló zongora reményt ébresztett bennem, Kocsis javarészt felvételről mutatta be a zongorára írott zenei részleteket. Talán nem túlzás azt állítani, hogy akárhogyan, akármilyen zenéhez is nyúl, Kocsis bármikor képes interpretációjával (legyen az zenei vagy prózai) lenyűgözni az embereket. A nyitott programnak köszönhetően pedig azoknak is lehetősége nyílt testközelből, egy ritkábban látható oldaláról megtapasztalni a „Kocsis-jelenséget”, akik korábban csak a zene nyelvén hallhatták élőben az ő gondolatait.

Egy-egy nagyszabású mű vagy témakör kapcsán Maxim Rysanov, Fenyő László, Lendvay József, Szalai András, Kelemen Barnabás és Boris Andrianov is megosztotta tapasztalatait, s úgy tűnt, a közönség szinte ki van éhezve az előadásokon hallott szigorú értelemben vett zenei ismeretterjesztésre. Fantasztikus volt, ahogyan a művészek ugyanazzal az energiával és lelkesedéssel szólaltatták meg előadásuk részeként a zenei sorokat, amivel aztán az este folyamán a hangversenyeken is hallhattuk játszani őket. Ugyanezt az összhangot tapasztalhattuk meg a zenészek mesterkurzusokon adott instrukciói és saját interpretációjuk között. Brahms Hegedűversenye kapcsán Vilde Frang például arra hívta fel a kurzuson a figyelmet, mennyire elengedhetetlen az, hogy a szólista ne misztifikálja túl a saját szerepét, és szólamát a zenekari szólamok hálójába illesztve, azokkal szerves egységben értelmezze. Ugyanaznap este a norvég hegedűművésznő Mendelssohn Esz-dúr oktettjének elsőhegedűseként játszott, s a délutáni kurzuson megfogalmazott elvek tükrében még feltűnőbbé vált számomra, milyen érzékenységgel fordul kamarapartnerei felé, és milyen finoman illeszti szólamát a többi hangszer anyagának szövetébe. De említhetném a Fesztiválakadémián legtöbbet hallott zongorista, José Gallardo rendkívül precízen kidolgozott hangszíneit és hatásos hangerő-kontrasztjait is, melyek technikai részleteiről a mesterkurzusokon kaphattunk közelebbi képet.

A művészek nemcsak az esti koncerteken, de egy-egy kamaracsoportba beépülve a matinékoncerteken is a maximumot nyújtották. És bár az elsősorban a Fesztiválakadémia diákjairól szóló délelőtti hangversenyeken a kamarazene egészen más aspektusai váltak hangsúlyossá, mint a „nagykoncerteken”, a művészek zene iránti alázata és szeretete a különböző zenészgenerációk együttjátékában is megmutatkozott. A nagy művészekkel való közös munka és fellépés a fiatal zenészek számára olyan új útjait nyithatta meg az egymástól való tanulásnak, amelyekért igazán érdemes volt aktívan is részévé válni egy ilyen fesztiválnak.

A sok-sok zenész mellett azonban nem szabad elfeledkeznünk a Fesztiválakadémia rezidens zenetörténészeiről, az esti koncertek előtti hangolót vezető Fazekas Gergelyről és a műsorvezetőként a legizgalmasabb szituációkban is helytálló Bősze Ádámról, akik egyéni módon illusztrálták, mennyi rejtett üzenet és sajátos történet kapcsolódhat a zenéhez. „Minden olyan információ, amely hozzátesz a megszólaló hangokhoz, elmélyítheti az élményt.” Fazekas Gergely fogalmazta meg ekképp egy korábbi interjúban a zenetörténeti előadások lényegét, és úgy tűnt, a közönség is egyetért vele: egy Solti teremnyi ember vált legalább néhány napra függőjévé annak, hogy „bennfentes” információk birtokában hallgassa a koncerteket.

A Fesztiválakadémia néhány napja elképesztő tömörséggel és intenzitással mutatta be, mennyi különféle program és misszió válhat részévé egy kamarazenei fesztiválnak. Azt a hangulatot és levegőt, amely nagyon régen beleivódott a Liszt Ferenc téri épület falaiba, most nemcsak a művészek érezhették magukénak, hanem mindazok, akik a zenére és új tapasztalatokra nyitottan érkeztek a fesztiválra. A zene életre kelt, s bízhatunk abban, hogy a Zeneakadémia falai közt még sokáig életben is marad.

Belinszky Anna