playliszt

A sok műsor- és időpontváltozás, a programok csereberéje és minden egyéb bonyodalom mellett, melyek egy első alkalommal megrendezett fesztivál sajátjai, a Fesztiválakadémián, úgy tűnik, egy dolog biztosan állandó: az esti hangversenyek minősége. Szombaton is.

A Fesztiválakadémia valamennyi koncertjét egy-egy nagy előd emlékének szentelték a szervezők. A programok általában csak közvetve, érintőlegesen kapcsolódnak az adott személyhez, július 23-án azonban egy egészen konkrét eszköz adott értelmet az „In memoriam Székely Zoltán” címnek: Kelemen Barnabás Székely Zoltán egykori, 1718-as Stradivari-hegedűjén játszott, melyen Székely több Bartók-művet is bemutatott. Furcsa érzés előre tudni, hogy egy közel 300 éves hangszer jelenik és szólal majd meg hamarosan a színpadon. Kelemen Barnabás védjegyének tekinthető a mozdulat, ahogy hegedűjét előretartva bevonul a színre, mintha bemutatná, hogy a felcsendülő zene nagyrészt hű társának, a hegedűnek köszönhető. Mindenki szájtátva figyeli a kincset, s mikor megszólal rajta az első hang, együtt érzően bólogatunk, hogy ez igen, egy igazi Stradivari… Csak hogy a következő műsorszám után megtudjuk, hogy a Mozart-szonáta hegedűse, Alina Pogostkina is Stradivarin játszott, egy 1717-es hangszeren. És mivel ezt nem tudtuk, csak gyönyörködtünk abban, milyen csillogó tisztasággal, milyen kifejezően hegedül Pogostkina. Kétségtelen, hogy hangszer és hangszer közt rengeteg különbség van, de azt hiszem, nem vitathatjuk el Kelemen Barnabás érdemeit: Stradivari ide vagy oda, az a Bartók-vonósnégyes miatta és kvartettje miatt lett olyan, amilyen.

A fesztiválon igencsak dominálnak a vonós hangszerek (és a zongora). S bár a nyitó matinékoncerten hallhatott a közönség két fuvolát egy darab erejéig, szombat este volt részünk először igazi fúvósmuzsikában: José Gallardo (zongora) és Klenyán Csaba (klarinét) előadásában megszólalt Debussy Első (és egyetlen) rapszódiája. Gallardót kis túlzással nevezhetnénk a fesztivál zongoristájának is: sok és sokféle darabban tűnt fel az első két napon. A „rapszódia” szó vagy műfaj pedig kiválóan passzol hozzá és kamarapartneréhez is, hiszen mindketten nagy mesterei a hirtelen zenei hangulatváltásoknak, melyek elsősorban éles hangerő-kontrasztokban nyilvánulnak meg. Klenyán Csaba mély klarinétleheletei és magas visításai között ezernyi apró színt, hangerőszintet és karaktert mutatott meg, ahogy Gallardo is hatásosan és választékosan variálta zongoratechnikai trükkjeit.

Ezek a trükkök – de hívhatjuk gageknek, tréfáknak, váratlan fordulatoknak is – még inkább kidomborodtak Ravel Histoires naturelles című dalciklusában. Egy 18. századi zoológia cikkei ihletették azokat a Jules Renard-verseket, melyekből a dalok szövege is lett. A ciklusban Ravel öt állatot (páva, tücsök, hattyú, jégmadár, gyöngytyúk) mutat be kedves, gyakran poénos módon. Anna Reinhold, aki a korábbi koncerteken barokk áriákkal lépett fel, egészen új oldaláról mutatta meg magát – ha szabad ilyet mondani, a szebbik, előnyösebb oldaláról. Játékosan, karaktergazdagon, szórakoztatóan énekelt, mértékkel, de kellően hangsúlyozva a szöveg és a zene egymást erősítő vicceit.

Nemcsak Reinhold lépett fel kifejezetten testhezálló művel, a Kelemen Kvartett is megmutatta, miben az egyik legjobb: Bartók 1. vonósnégyesét adták elő. Az összepróbáltság, -hangoltság, és -szokottság már az első avizóból érezhető volt, és a későbbiekre is csak annyit lehet mondani: jól áll nekik Bartók! Az előre megkomponált mini-dinamikatervek, a hangzatok teljes szinkronban való megszólalása, a frázisok egységes tagolása még a művet első ízben hallgatókkal is minden bizonnyal elhitette, hogy Bartók zenéje érthető is. Mint ahogy ilyen előadásban tényleg az.

A szünet után következett az előrehozott desszert, a „kis=nagy virtuóz” (Bősze Ádám Facebook-bejegyzése után szabadon) Patkós Maja és egy Kelemen Kvartett által kísért, hárfára átírt Vivaldi-concerto két utolsó tétele. Giccses, de nem túlzás: ez a kislány felnőtt ehhez a hatalmas hangszerhez – a cukiságon túl is élvezetes produkciót nyújtott. A hivatalos műsort folytatva a druszáját, Alina Ibragimovát az egész fesztivál alatt helyettesítő Pogostkina lépett színpadra, aki José Gallardo közreműködésével Mozart G-dúr szonátáját (K. 301) adta elő. A már említett makulátlan tisztaság és igényes hangképzés mellett érdemes kiemelni azt a zenei párbeszédet, mely talán ebben a műben érződött leginkább zongora és szólista között. Pogostkina és Gallardo egyaránt és nagy sikerrel küzdenek az egyformaság ellen: akárhányszor is tér vissza egy-egy zenei rész, legyen bármilyen rövid és/vagy egyszerű, akad a zenei eszköztárban olyan megoldás, amellyel izgalmassá teszik az ismétlődést.

A koncertet a Vilde Frang vezette Mendelssohn: Esz-dúr oktett zárta. A másik három hegedűszólamot Králik Abigél, Kokas Katalin és Homoki Gábor játszotta, James Boyd és Maxim Rysanov brácsáztak, Nicolas Altstaedt és Boris Andrianov pedig csellón működtek közre. Elég hihetetlen szereposztás, de így volt! Fazekas Gergely a koncert előtti beszélgetésen azt jósolta, hogy ennek a darabnak a végére garantáltan felrobban a Zeneakadémia. A 16 éves Mendelssohn zenéje valóban egy láda élmény-dinamit, a nyolc muzsikus játéka pedig olyan intenzív volt, mintha egy szimfonikus (!) zenekart hallanánk. Az egyik motívumnál a csellók egyenesen a timpani hangját juttatták eszembe, konkrétan Beethoven 9. szimfóniájában a 2. tétel elején elhangzó üstdobütéseket. A pengetett és a mély húron vonóval játszó gordonka szimultán megszólalása egy az egyben pótolta az ütős szekciót. A négy hegedű meg-megvillanása és a brácsák gazdag tónusú hangja is segítette az előadás sikerét. Végül ott volt Vilde Frang, aki annak ellenére, hogy szólama nyilvánvalóan kiemelkedik a zenei anyagból, a művet egységes zenévé összekovácsoló vezetője volt a kamaraegyüttesnek. Nem csoda, hogy a koncert előtt Fazekas Gergő által titokban kihirdetett, de még elodázott, „a tételek közben is szabad tapsolni” jelmondatú forradalom mégis kitört az első tétel után.

Mona Dániel

fotók: Posztós János