playliszt

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a Fesztiválakadémia zárókoncertje hosszú, de tartalmas volt, mint hogy a beszámolót is két részre kellett tagolnom. Most térünk vissza a szünetről…

A második félidő felvezetéseképp Boris Andrianov Saint-Saëns Hattyúját, a Virtuózokból ismert Holozsai Eszter (fuvola) pedig Kelemen Barnabás és Homoki Gábor közreműködésével Beethoven D-dúr szerenádjának első tételét adta elő. Mivel már mindenki a Rómeó és Júliát várta, elég „kötelező” szaga volt az előtte elhangzó két műnek, még ha szépen is játszott Andrianov, és kedves is volt a Beethoven-tétel. Végül bevonult a Fesztiválakadémia művészeiből álló zenekar: a matinékról ismert fiatal tehetségek, valamint a meghívott magyar és külföldi művészek. Az együttest a korábban brácsásként bemutatkozó Maxim Rysanov vezényelte.

De még mindig nem kaphattuk meg Prokofjev zenéjét, mert a színészek néhány sora indította az előadást. Bár sem a műsorfüzetben, sem a fesztivál honlapján nem találhatók meg a színművészek nevei, kisebb internetes kutatással azért meg lehet őket találni, és érdemes is megjegyeznünk néhány nevet. Hogy a dajkát alakító Molnár Piroska volt az előadás húzóneve, az nem kérdés. Bármilyen szerephez nyúl, arannyá változik. Helyszíntől, körülményektől függetlenül megragad, beszippant a világába, és nem enged el. Ha nagy párhuzamokkal akarnék dobálózni, azt mondanám, úgy játszik, mintha egy zenemű lenne, amely az apró részletektől, a szünetektől, a dinamikától és a tempóktól lesz mestermű.

Zsigmond Emőke Júliája is ígéretes volt: a shakespeare-i szöveg ellenére is természetesen kislányos. Párja, Nagy Norbert nem mindig találta el a Molnár Piroskánál említett aktuálisan megfelelő dinamikákat; esetében a heves túl hevesre, a szenvedő túl szenvedőre sikerült. Bánfalvi Eszter (Capuletné) egyszerű karaktert alakított, de azt hatásosan, Székely B. Miklós viszont Lőrinc barátként mintha nem döntötte volna el, mi lesz az ő figurájának alap tulajdonsága.

A prózai részletek meglepően hosszúak voltak. Azt hittem, jobban kidomborítják majd a zenére beszélést, többször összemossák Prokofjev zenéjét a konkrét mondanivalóval. Ehelyett inkább – és nagyjából meg is győzött a koncepció – bizonyos részeket zenével, más szakaszokat szöveggel mondtak el. Szereplőket lehetett megspórolni így, hiszen a mozgalmas jeleneteket zenével illusztrálták. Zene is zárta a produkciót, így az öngyilkosságokat is csak a fülünkkel tapasztaltuk meg. Hogy a legmegfelelőbb szövegeket választották-e ki, arról hosszasan lehetne vitatkozni, de ez a kommentelőkre marad.

Sokkal fontosabb, hogy szót ejtsünk végre a zenéről. A zenekar összetételét tekintve igencsak színes volt, hiszen a fesztiválon résztvevő művészek alkották. A vonóskar mellett két-két hangszerből álló fa- és rézfúvós szekció, lant, gitár, cimbalom, két zongora és néhány ütős foglalt helyet a pódiumon. Őrült erővel és elszántsággal szólaltak meg a tutti szakaszok, kiválóan érvényesült Prokofjev zenéjének drámaisága. A különleges áthangszerelés azoknak is tartogatott újdonságot, akik töviről hegyire ismerik a művet. Rysanov hatalmas határozott mozdulatokkal tartotta egyben a minden bizonnyal kevés próbára szorítkozó együttest. Lehet, hogy késő volt, lehet, hogy a próza gyakran megakasztotta a zene folytonosságát, végül lehet, hogy nem egy összeszokott zenekart hallottunk, de a művészeken érződött a közlési szándék, az alázat, a lendület, Prokofjev muzsikája pedig úgy szólalt meg a kezük alatt, hogy így, néhány nap után már csak arra emlékszem. Mint egy jó maraton: megszépülnek az emlékek, és a hosszú, bizony fájdalomtól sem mentes futás helyett csak a célfotó jóleső pillanata marad meg.

Mona Dániel

fotók: Posztós János