playliszt

„Sok szép zenét hallottunk kiváló előadásokban, de a sportteljesítmény közben nem sikerült megfigyelni és megízlelgetni igazán a tájat és annak szépségeit.” – zártam a Fesztiválakadémia vasárnapi koncertjének hátulütőiről szóló cikkemet. A tapasztaltabb és a legkitartóbb futóknak azért volt miben gyönyörködniük, sok minden történt a fesztivál zárókoncertjén.

Az első félidő első blokkját majdnem tökéletesen komponálták meg a művészeti vezetők. A klasszikus zene egyik legkomplexebb műfajába tartozó fúgák és a kortárs zeneirodalom legösszetettebb művei között számon tartott Kurtág-művek, hiába vették mind igénybe a hallgató szellemét, a folyamatos váltakozás miatt egymást oldották, az agy más-más területét aktiválták, ezért végig frissen tartották a közönséget, miközben állandó hatást gyakoroltak rá. Ehhez az állandó hatás alatt maradáshoz persze az is kellett, hogy a zenei folyamatot ne törjék meg tapsok. (Mint már említettük, ez részben sikerült csak.) Mint ahogy arra is szükség lett volna, hogy ne legyen semmilyen mozgás a színpadon – se kellékrendezés, se művészhelyezkedés. A kép nagyon biztatóan indult: zenészek a színpad két oldalán és az orgonaerkélyen. Ha sikerült volna kigazdálkodni, hogy senkinek se kelljen helyet cserélni, és a művészek mint egy mozdulatlan, zenélő tabló jelentek volna meg előttünk, úgy még inkább lélegzetelállító lett volna a blokk. Sőt, sötét színpaddal és a művekre aktiválódó körfényekkel még az is kikerülhető lett volna, hogy a darabok közti mozgolódásban elkerülje a közönség figyelmét az újabb kezdőhangok felcsendülése.

A koncert a lengyel Jedynecki–Krzyżanowski Duo, vagyis a harmonikás Iwo Jedynecki és a zongorista Aleksander Krzyżanowski Franck-interpretációjával kezdődött. Lendületes játékuk magával ragadó volt, igaz, gyakran átlépte az ízléses – vagy nevezzük megszokottnak – dinamikai szinteket: Krzyżanowski a tartalmas, egész karból indított akkordokat többször is heves csapkodással pótolta. Jedynecki viszont jól osztotta be erejét, és ügyesen használta ki a hangszer adottságait: hangja egy ponton megtévesztően imitálta az orgonáét.

Kurtág György A kis csáva című háromtételes darabja már apparátusában is vicces (piccolo, gitár, harsona), zeneileg pedig kifejezetten szórakoztató. Jóllehet, érdemes lett volna egy külön szórólapon megadni a tételek címét, hogy azok is ráeszmélhessenek Kurtág Muszorgszkij, Stravinsky és mások felé irányuló csipkelődéseire, akik nem voltak ott Fazekas Gergő koncertismertető előadásán. A darab tulajdonképpen egy zenei utalásokkal tarkított hangszerbemutató. Ittzés Gergely a pirincka madárcsiripelésszerű hangtól a fülsüketítő sipításig felvázolta, mennyi mindent tud egy olyan kis hangszer, mint a piccolo. Káip Róbert és a harsona volt a főattrakció, egyrészt mert most hallottunk először rézfúvóst a fesztiválon, másrészt mert a tolócsővel csodás glissandókat és hullámokat lehet megszólaltatni, melyre az alkoholt meg nem vető Muszorgszkijt kifigurázó első tétel lehetőséget is adott. Pavlovits Dávid száraz, ütésszerű gitárhangjai pedig kiválóan bontották meg a sikamlós, bizonytalan és változékony fúvós hangzást.

A fellazult hangulatot a Kelemen Kvartett Purcell-fúgája rázta vissza a komolyság irányába, mely ettől fogva uralta a blokkot. A kvartett-től megszokott precizitás, a zenészek érzelmi intelligenciája és az orgonaerkély atmoszférája következtében világossá vált, hogy ez a fúga – mintegy blokk a blokkban – határ az eddig és az ezután elhangzó művek között. Nem is gondoltam volna, hogy épp egy Purcell-fúgának lesz ily jelentős szerepe ebben az összeállításban.

Klenyán Csaba (klarinét), Balog József (zongora) és Bársony Péter (brácsa) előadása jelentette számomra a koncert csúcspontját. Kurtág Hommage à Robert Schumann című darabja hihetetlenül fragmentális (ez a fesztivál egyik leggyakrabban használt kifejezése volt), sok benne a motívumismétlés, mégis egész képet alkot a hallgató fejében magáról. A nagydob, melyet a mű végén a klarinétosnak kell megütnie, vonzza a szemet: a közönség szuggerálja a dobot, miközben a folyamatosan ismétlődő, hangerőben egyre inkább elhaló motívum már-már felzaklatja, a zenészek kiválóan „húzzák az időt”, míg végül megszólal a dob, és vége a műnek, feloldódik a feszültség. Klenyán olyan természetességgel nyúl klarinétjához, mintha csak a saját hangjával játszana. Bársony koncentrált, tömör hangjai és Balog biztos alapot nyújtó zongorázása pedig képes teljesen beférkőzni a hallgató fejébe.

Nem maradhatott ki Bach sem a fúgák közül: A fúga művészete című opusból Alina Pogostkina, Osztrosits Éva, James Boyd és Rohmann Ditta játszottak el egy tételt. Az előadás és ezzel Bach hatása ezúttal nem múlta felül Purcellét, de említésre érdemes a muzsikusok összjátéka, ugyanis csukott szemmel néha meg sem lehetett különböztetni a hangszereket, olyan kiegyenlítetten szólt a négy vonós szólam.

A fesztivál énekese, Anna Reinhold újabb oldaláról mutathatta meg magát Kurtág Jelenetek egy regényből című dalciklusában. Az orosz szövegek fordítását ugyan mellőznünk kellett, karaktereket mindenképp meg tudott különböztetni a hallgatóság. E karakterek megfestését segítette jelentős sikerrel Homoki Gábor hegedű- és Fejérvári Zsolt bőgőjátéka, valamint a darab különleges hangszínét biztosító cimbalomszó. Szalai András nagy ismerője Kurtág cimbalomra írt darabjainak (édesapja, Szalai József mutatta meg Kurtágnak a hangszer valamennyi csínját-bínját), így nem csoda, hogy értő módon, alázatosan nyúlt ehhez a műhöz is. Reinhold ezúttal a hidegséget és a tömörséget mutatta meg magából és hangjából, tökéletes párbeszédbe elegyedve a hangszeres partnerekkel.

A blokkot Camille Saint-Saëns fantáziája és fúgája zárta a koncert elején megismert duó előadásában. A fiúk – bár hatásos, még inkább hatásvadász előadást nyújtottak – nem tettek, nem tehettek méltó pontot az összeállítás végére. A robosztus zárlat és az azt követő ováció visszabillentett mindenkit a filozófia világából a valóságba.

A szünet előtt a Lendvay József, Kokas Katalin (hegedű), Homoki Gábor, Maxim Rysanov (brácsa) és Fenyő László (cselló) alkotta kvintett még előadta Brahms G-dúr vonósötösét. Ezt a művet már tényleg szinte lehetetlen volt figyelemmel követni, holott egy gyönyörű darabról beszélünk. Lendvay kiszakadó, szólista allűrjei ugyan megbontották a kamara egységét, a 2. és a 3. tétel gyönyörűen szólt, úgy, ahogy azt vonóskamaránál megálmodjuk: kihalljuk a hangszerek sajátos hangszíneit, azok mégis egyetlen megfogalmazhatatlan hanggá olvadnak össze. Szünet – koncerten és kritikában egyaránt…

(Vége az 1. résznek)

Mona Dániel

fotók: Posztós János