playliszt

A hangversenytermek népszerű, de manapság már ritkábban játszott kedvenceit tűzte műsorára a Nemzeti Filharmonikusok a csütörtök esti Müpás koncertjén, nem is akárkivel fűszerezve azt: az est szólistájaként ugyanis a legendás gordonkaművész, Perényi Miklós lépett színpadra. Így nem is meglepő, hogy nagy érdeklődés fogadta a műveket mind az idősebb, mind a fiatalabb generációk körében. El is fogyott minden jegy.

Magam is izgatottan vártam a koncertet, kíváncsian arra, milyen lehet a Nemzeti Filharmonikusok Moldvája vagy Perényi Dvořákja. Aggodalmaim is voltak azonban a hangversennyel kapcsolatban, hiszen egy ilyen hatásvadász koncertprogramnál, melyben a közönség által jól ismert és szeretett kompozíciók hangzanak el, nagy hangsúly kerül a jó interpretációra és az ízléses előadásmódra.

A tematikusan vagy más rendező elv alapján látszólag össze nem kapcsolható művek meglepően jól hangzottak egymás kontrasztjában: Dvořák még dallamos de keményebb tónusokban gazdag műve mintegy hidat képzet Smetana romantikusabb és Holst kora 20. századi kompozíciójának hangzásvilága között. A művek mindegyike más-más befogadást igényel a hallgatótól. Míg Smetana Moldvája szimfonikus költeményként egy programra építkezik, Dvořak csellóversenye a tiszta zenei folyamatokra fekteti a hangsúlyt, Holst művénél pedig a konkrét program hiányában is nagyon fontos a kompozíció alapgondolatának ismerete a zenei mag megértéséhez.

Smetana Moldva című alkotása fülbemászó dallamaival, lágy hangzásvilágával és kellemes harmóniáival a cseh vidéken átfutó Moldva folyót és az azt körbevevő tájat idézi fel. A Hazám című szimfonikus ciklus második tétele 1874-75 között keletkezett, abban az időben, mikor a zeneszerző egészségügyi problémáinak következtében már teljesen megsüketült. A mű ennek ellenére a zenei tájfestés egyik legszebb romantikus példája. A tételben a vonósok és a hárfa halk pizzicatója fölött két fuvola játékából, vagyis két apró patak csörgedezéséből születik meg a Moldva témája. Ez a dallam (melyhez a vonósok hullámmozgásban csatlakoznak) az egész tételt átfűzi, s a későbbiekben a kíséret hangszerelésének dúsulásával egy csodálatos, megállíthatatlan természeti erővé duzzad.

Habár Halász Péter kifejezetten energikus és lendületes vezénylési stílusáról ismert, a zenekar mindvégig a visszafogott szenvedélyesség keretein belül maradt, csupán annyi vibratót használva, mely még éppen imponált a mű belső mondandójának és nem csúfította el a népies hangot A kompozíció két fuvolista szólistája kristálytisztán és precíz összehangoltsággal szólaltatta meg a bonyolult futamokat, s kígyózó összeolvadásaik az előadás legszebb pillanatai közé tartoztak. A mű kapcsán gyedül csak azt bánom, hogy az együttes nem mert erősebb dinamikákat használni.

A koncerten a legnagyobb dilemmát több szempontból is Dvořák h-moll gordonkaversenyének előadása okozta számomra. Ez azonban nem feltétlenül a negatívumok miatt volt így. Perényi Miklós lehengerlően, mindenféle felesleges mozdulat vagy gesztus nélkül játszotta el a technikailag cseppet sem könnyű darabot. A gordonkaművész az általa már jól ismert kompozíciót – melyet pályája során már több ízben előadott – minden pillanatban tökéletes koncentráltsággal uralta: az első és utolsó tétel kettősfogásait és virtuóz meneteit elegáns természetességgel szólaltatta meg, miközben a téma megszólalásait és a második tétel melankolikus melódiaanyagát gyönyörű tónussal és érzékeny dallamossággal játszotta. Mégis valahogy híján maradtunk valaminek…

A probléma egyáltalán nem a zenekarban vagy az előadóban keresendő, inkább a kevésbé szerencsés párosításban: nem igazán jött létre a szólista és a zenekar közti összhang. A versenymű elején még meg is jegyeztem magamnak: „milyen különleges látvány, hogy szólista és karmester mennyire koncentráltan figyel egymásra”. Pedig talán éppen itt keresendő a hiányérzet forrása. Nem éreztem, hogy Perényi játéka igazán vezette volna a zenekart. Ráadásul néhol kissé lemaradtak a zenekarból kiváló szólisták, s hallhatóan megcsúszott a harmadik tételt záró éles disszonáns futamok belépése a vonósokon. Bár ezek az apróbb pontatlanságok nem rontottak az előadás adta élményen, mégis zavaró tényezőként hatottak az egyébként remek interpretációra. (Szerencsénkre azonban kaptunk Perényitől egy gyönyörű ráadást is.)

Bár vegyes érzéssekkel távoztam a szünetre, az est utolsó kompozíciója eloszlatta a kritikus gondolatokat. Habár Gustav Holst műve sem volt teljesen mentes a pontatlanságoktól, az előadás tagadhatatlanul bravúrosra sikeredett.

A szerző A bolygók című műve az égitestek asztrológiában használt, az emberi személyiségjegyekhez kötött jelentéseit dolgozza fel hét tételben. Sokaknak (főleg a fiatalabb generációknak) déjà vu érzésük lehet a műben felbukkanó témák és harmóniai megoldások hallatán. Hogy miért is tűnnek Holst műveinek bizonyos részletei rendkívül ismerősnek? Nos, a megoldás meglepően aktuális: az angol zeneszerző műve ugyanis nagy valószínűséggel ihletként szolgálhatott John Williams, a Star Wars és sok más sikerfilm zeneszerzője számára. Figyeljük csak meg a Mars-tételében elhangzó rezes megszólalásokat, azok ritmikáit, vagy a második tételben, a Vénusznál hallható második kürt szólójának elejét és a kíséret harmóniavilágát.

A kompozíció a Nemzeti Filharmonikusok előadásában méltó zárása volt az estnek. Habár az első tételben néhol még bizonytalannak és kicsit kapkodósnak éreztem a zenekart, a mű végére a színes dinamikák, erőteljes csúcspontok és zenei finomságok ezt teljesen elfeledtették velem – sőt, pár pillanatra még a kritikus személyét is hátrahagytam, s csak elragadottan figyeltem a koncertet. Habár a mű rendkívül nagy zenekart igényel, (csak bőgőkből nyolc darab szerepel a darabban), melyet elég nehéz irányítani és zeneileg kordában tartani, a karmester mégsem veszítette el a kontrollt egy percre sem. Az egyetlen problémámat mégis itt kell megemlítenem: a karmester energikus vezénylése ugyanis amennyire szimpatikus, épp annyira hátrányára is válhat az előadásnak. Míg ez többnyire nem volt látványos, a kompozíció második tételében túl durva tempóváltásokat és gyors átmeneteket eredményezett, holott a tétel belső tempója inkább nyugodt, ráérős.

Mindezt összegezve, kritikus szemmel is úgy gondolom, hogy az előadás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és számomra, illetve a közönség számára is egy felejthetetlen estét nyújtott. Ha esetleg újra megkérdeznék, biztos, hogy ismét beülnék a nézőtér soraiba.

Bokor Lilla