playliszt

Hát, igen… Így a Kaposfest harmadik napjához érve elkerülhetetlen volt, hogy a szűnni nem akaró tapsot ráadással hálálják meg a művészek. A fellépők mind hatalmas repertoárral készültek a fesztiválra, így nem csoda, hogy nincs még több mű a tarsolyukban, és szombat este „csak” az utolsó darab zárótételének megismétlésére került sor ráadás gyanánt. De ki ne hallgatna meg szívesen egy Bach-concerto tételt újra és újra? Pláne ilyen előadókkal.

Bach-est. Johann Sebastian Bach zenéje… Bősze Ádám kiváló érzékkel mellőzte a hosszas konferálást, tudatosan kerülte a poénos megjegyzéseket, és bejelentette, nincs mit hozzátenni ehhez a szerzőhöz, ezekhez a zenékhez, ezért egyszerűen csak felkonferálta Várdai Istvánt és a d-moll szólócselló szvitet. Ebben az emelkedett hangulatban vette kezdetét a koncert. Mindenki síri csendben várta a csellóművészt (itt jegyezném meg, hogy ezen a koncerten hallottam az első cukorkáspapír-zörgést, eleddig sem arra, sem köhögésre nem lettem figyelmes, ami megmagyarázhatatlan és csodálatos tény), aki egymaga helyet foglalt a színpadon. Ez csak azért méltó említésre, mert annak ellenére, hogy a szólóprodukciók nem sajátjai egy kamarafesztiválnak, nem volt kétségünk afelől, hogy kamarazene szintű muzsikálást fogunk hallani. Ahogy Loch Gergely a koncertismertető előadásában rámutatott, Bach mindennél többre tartotta a generál basszust, ezért egyszólamú műveit is úgy komponálta meg, hogy az azokban megszólaló dallamok magukban hordozzák a harmóniákat, vagyis sejttetik a többi hangszert. És valóban: egy pillanatig sem szenvedünk hiányt ezekben a darabokban, mindvégig megkérdőjelezhetetlen, hogy az egyetlen leírt szólam mögött valami sokkal komplexebb zenei anyag rejlik.

Hogy csinálja? – ezen gondolkoztam az egész szvit alatt. Hogy szólhat a csellója úgy, ahogy? Nagyon elszánt voltam, hogy leküzdve elfogultságomat, igyekszem objektíven hallgatni Várdai játékát. De hiába a nyitókoncert néhány ritmusbeli pontatlansága, hiába a Bach-szvitben való egy-két elcsukló hang, olyan fokú zenélést hallunk és érzünk, amely felsőbb szinten van, mintsem hogy húsz gyönyörű percből kiragadjunk egyetlenegy (hibásnak még nem nevezhető, csupán nem tökéletes) hangot. Szóval hogy csinálja? A kulcs talán az egyszerűség és az őszinteség. Egyszerűség, ahogy kerül minden felesleges mozdulatot a vonóval, ahogy mértéket tart a vibratóban, vagy ahogy összefog egy-egy nagyobb zenei egységet. És őszinteség, ahogy a színpadon megmarad ugyanannak az embernek, aki húsz perccel korábban még egy kölyköt szórakoztatott a szökőkútnál. Sosem érezni rajta, hogy komolyabb művésznek adja elő magát, mint amilyen. Sosem érezni, hogy kimérten, zavartan s legfőképp mesterkélten viselkedne a pódiumon. Annál inkább érezni viszont, hogy a kedves mosoly alatt Várdai egy pillanat alatt dimenziót vált, és az aktuális zene világába kerül. Tudom, sovány beszámoló ez a szvit interpretációjáról, de ha Várdai is csak csellóval tudja átadni ezeket az érzelmeket, én minek próbálkozzak a szavakkal?!

A szünet előtt a 202. szólókantáta hangzott el. Az oboaszólamot az izraeli Dudu Carmel, a szopránszólót Celeng Mária, a billentyűs szólamokat Gyöngyösi Levente, a vonós (és a fagott) szólamokat pedig az Erkel Ferenc Kamarazenekar tagjai játszották. Carmel és Celeng fokozott testbeszéddel egészítették ki játékukat. Míg előbbinél a sok mozgás nem befolyásolta a zene minőségét, azt hiszem, Celeng hangja áldozatul esett a kifejezést szolgáló testi gesztusoknak. A szerelem bajairól és bájairól szóló szöveget igyekezett zenei karakterekkel követni, de a sűrű váltogatással megtört bizonyos periódusokat. Ráadásul a vidám hangulathoz társuló mosolygás néhol a hang kinyílásához, élessé válásához vezetett. Mindez a helyére billent, mikor Carmellel közösen zenéltek. A kölcsönös figyelem, a dallam egymásnak adogatása a természetesség felé terelte Celeng hangját.

A hangverseny második felét az Apollon Musagete kvartett indította. Bach A fúga művészete című befejezetlen darabjának öt fúgáját adták elő. A vonósnégyes felállás már látványában is sokat segített a kontrapunktok követhetőségében, értelmezésében, a fiúk letisztult játéka azonban még könnyebbé tette a hallgatók helyzetét. Az előadás egyik fő erőssége a dinamikával való kifinomult játék volt, a suttogásszerű, fojtott pianissimótól a záróakkordok fortissimo zengéséig.

Várdai kezdte, Baráti Kristóf zárta a koncertet: Carmel és az Erkel Kamarazenekar közreműködésével Bach c-moll oboa-hegedű kettősversenyét adták elő. Ismét kiderült, Baráti vérbeli kamarajátékos. Együtt játszik a zenekarral, a szólóknál előre tör, de ami a lényeg, hogy a kettős szólóknál hangról hangra, frázisról frázisra képes hangszínt és hangerőt váltani, ha az oboaszólam úgy kívánja meg. Igazi egybefonódás történt a két szólóhangszer között. Ehhez természetesen szükség volt Carmel simulékony oboajátékára is. Az előadás óriási siker volt. Carmel mondta ki az üdvözítő szavakat: „Harmadik tétel még egyszer!” A ráadás után következő tapsot a lámpák felgyújtása nem, csupán Baráti koncertmester-rablása tudta csitítani.

Mona Dániel

fotó: Kaposfest