playliszt

Augusztus 17-én otthon hagytam a kritikust. Csak a műkedvelő énemmel mentem a Kaposfestre. Aztán a délelőtti koncertről Sosztakovics 15. szimfóniájának kamaraátiratától telve indultam vissza a szobámba. Micsoda élmény, jó volna leírni! De mondom, a kritikus szabadnapos. Este azonban Olli Mustonen zongorázott. Torkon ragadtam hát a kritikust: – Ezt nem tarthatod magadban! Ha nem, hát nem.

Ez a Victor Derevianko tudott valamit. Kamaraátirata, melyet Sosztakovics 15. szimfóniájából készített, állati hatásos. A hallgatónak semmilyen hiányérzete nincs, az átdolgozás ugyanazt a feszültséget, ugyanazt a hangintenzitást képes okozni, mint az eredeti apparátus. Ez már akkor is kivehető, ha nem a legprofibb előadásban halljuk (volt szerencsém ilyen élményben), egy Kaposfest-szintű interpretációban azonban sokkoló erejű tud lenni. Illetve volt. Baráti Kristóf és Várdai István neve láttán ezt előre sejthettük, de a Tömösközi László, Joó Szabolcs és Schlanger Tamás alkotta ütőszekció és az izlandi pianista, Víkingur Ólafsson legalább ugyanannyira hozzájárultak a produkció sikerességéhez. A nyers, direkt hangok, a dinamikai játék, a meglepetésszerű effektusok teljesen széknek szegezték a hallgatóságot.Baráti Kristóf

Az esti koncerten is volt meglepetés: egy tulajdonképpen nem is kamarazenei fesztiválra való darab, Prokofjev 7. „Sztálingrád” zongoraszonátája. A Kaposfest során ekkor láttuk először a finn zongoristát, Olli Mustonent. Csodabogár! Nem őrült, nem pszichopata, csak olyan zenével eggyé váló fajta. Egyéniség – talán ez az elcsépelt, de mélységesen igaz kifejezés illik rá. A kukába dobja a tökéletes megszólalásra, a kotta minden apró jelének megvalósítására való igényt, és – vigyázat, újabb közhely – önmegvalósít. Sosem hittem, hogy leírom ezt a szót valaha, de Mustonen önmegvalósít. Más tényezőkre helyezi a hangsúlyt, mint a zenészek többsége. Mer csúnyán játszani, néha nem tesz többet, mint hogy ledarálja a hangokat, és hagyja, hogy a darab magát mutassa be. Hatalmas mozdulatokkal zongorázik, de egyik mozdulata sem felesleges: elhiszem neki, hogy mindnek célja és hatása van.

Amit pedig Olli Mustonen másnap művelt, arra mondják, hogy ellopta a show-t. Pedig sok szép dolog történt aznap is. Baráth Emőke, Fejérvári Zoltán, Mathieu Dufour és Várdai István például bebizonyították, hogy az ének képes egyenrangú, tehát nem a többi hangszer fölé kerekedő szólam lenni. Ravel Madagaszkári dalaiban a zenészek együttes erővel fejezték ki a szövegben nem is oly mélyen megbújó erotikát. Baráth hangja pedig olyan volt, mint egy beszélő hangszer, aki madagaszkári meséket mond.

Kövezzenek meg, de Weber Grand duo concertant című darabja nem mestermű. Hiába zengenék ismét ódát Kohán István és Farkas Gábor játékáról, nem tudnám őszintén méltatni a produkciójukat. A futamok, a skálák szárazak voltak, holott mindkét muzsikus a tőle megszokott minőséggel zenélt. Nem úgy Ravel a-moll zongoratriója, amely piszok jó darab. Würtz Klára, Baráti Kristóf és Várdai István, ha nem is tudták minden egyes pillanatban a legszerencsésebb módon egyesíteni elképzeléseiket és erejüket, csodálatosan zenéltek. Elsősorban a harmadik tételt kell kiemelnem, amely a zenei építkezés mintapéldája volt. Mint egy háznál: az első hangtégláknál még csak reméljük, hogy szép lesz a végén, a szerkezetkész állapothoz közeledve már látjuk, hogy ebből gyönyörű építmény lesz, az utolsó elem berakásakor pedig rácsodálkozunk, miféle csoda épült fel a szemünk láttára.

Este Prokofjev fuvolára és zongorára írt szonátája szólalt meg először. Würtz Klára még mindig az egyik legfigyelmesebb kamarapartner, Mathieu Dufour arany fuvolája pedig változatlanul szépen szól. A sikerhez hozzájárult az is, hogy Prokofjev – Schuberthez képest – lényegesen nagyobb figyelmet fordított arra, hogy a játékosnak levegőt is kell vennie néha. A Gringolts kvartett David Walter átiratában és közreműködésével Mozart g-moll kvintettjét adta elő. A vonósnégyes Haydn és Bartók után most játszott a legsemlegesebben, az oboaművésznek és a zseniális darabnak köszönhetően azonban elégedetten jöttünk ki a félidőről.

És végre jött a várva várt Franck: f-moll zongoraötös Olli Mustonen és a Kirill Troussov, Pusker Júlia, Blythe Engström és Várdai István alkotta kvartett előadásában. A mű elején még nem volt tiszta, van-e egységes zenei elképzelés. Ám hamarosan mindenki (még Troussov is a maga exhibicionista játékával) beadta a derekát Mustonennek. A finn zongorista egyszerűen beszippantotta a kamaratársakat és a közönséget egyaránt. Határozott és összetéveszthetetlen interpretációjának senki nem tudott ellenállni. De miért is tette volna bárki is?

Mona Dániel

fotók: Mózsi Gábor