playliszt

A Kaposfest egyre csak növekszik. Akár egyetlen koncerten belül is. Érdekesen alakult például a színpadra lépő művészek száma a kedd délelőtti hangverseny egymást követő produkcióiban.

1. Először? Bősze. Egyedül. Konferál. Vicces… Tényleg! Ennyi? Nem. Informatív. Szeretjük.

2. És utána? Blockflöte duók. Anneke Boeke. Néveri Bencével. Három darab. Barokk mesterektől. Boeke sokszínű. Néveri bátortalan. (Néha gikszeres.) Szép díszítések. Pontatlan intonáció. Hiába: furulya. Kicsit egysíkú. Haladjunk tovább!

3. Mozart: „Kegelstatt” trió. Kohán István klarinétozik. Genevieve Strosser brácsázik. Farkas Gábor zongorázik. Strosser kevésbé intenzív. Inkább csak kísér. Kohán viszont zseniális! Érzékeny és precíz. A lágy hangjai… Viharos fortékkal váltva. Nagyon figyel partnereire. Kicsit mintha táncolna. (Egy 3/4-es tételre.) Belehelyezkedik a darabba. Élvezet hallgatni őt. Farkas Gábort is. Nagyon pontosan játszik. Ahogy szokott: gyöngyözően. Kifinomult a dinamikája.

4. Végül Bartók 3. vonósnégyese. A Gringolts kvartett muzsikál. Hétfőn vicces Haydn volt. Most falakat döntő Bartók. Ebben is remekül helytállnak. Nagyon komoly összhangban vannak. Kísérteties vibratómentes száraz hangok. Zenekart megszégyenítő forte tuttik. Nyomasztó, feloldásért könyörgő disszonanciák. Mindeközben egyetlen elképzelt vonal. Pillanatig sem billennek ki. A közönség lelkesen tapsol. Bartók után ováció: helyes!

A számsor kis megtöréssel este is folytatódott, amikor is Schubert Pisztrángötöse zárta a koncertet. (De idesorolhatnám a Baráth Emőkével fellépő hattagú Ensemble Cantilenét, és hozzátehetném, hogy mindez a 7. Kaposfest 7. koncertjén történt.) A zongoraszólamot az est folyamán már harmadszor színpadra lépő Julien Quentin játszotta, aki most volt a legfelszabadultabb, a legmeggyőzőbb. Először éreztem rajta, hogy egyenrangú partnerként viselkedik, nem húzódik vissza „csak” zongorakísérői szerepbe. Igaz, kísérni is lehet nagyon-nagyon jól. A Várdai Istvánnal közös darabban például kifejezetten jól állt neki a puha, monoton, mégis feszültséget hordozó akkordikus kíséret. Genevieve Strosser még mindig visszafogott hangerőn és hangintenzitással brácsázott, pedig értékes zenei gondolatokat szólaltatott meg. Ő is ebben a formációban nyílt ki leginkább, de még mindig keveset mutat meg az igazán egyedi megoldásaiból.

A hangversenyen „új” hangszereket is hallhattunk. A műsort nyitó Schubert-műben (Bevezetés és változatok az Elszáradt virágok című dalra) a fuvolista Mathieu Dufour, a második félidő elején az oboista David Walter mutatkozott be. Utóbbi egészen új fényben tüntette föl hangszerét: oboája ritkán hallható erővel, olykor klarinétra emlékeztető hangszínnel, máskor lágy, levegős hangon szólalt meg saját Chausson-átiratában. Végül a két jutalomfalat: Baráth Emőke és Várdai István. Ahogy ők zenélnek, az nem Álom után, hanem álom közben. Várdainak elég ez a párperces Fauré-darab, hogy elvarázsoljon mindenkit. Kicsit poénkodott a zongoraszék magasságának beállítása közben, a következő pillanatban pedig már átszellemülten húzta az első hangot, berántva a közönséget az ő álomszerű zenevilágába.

Baráth Emőke barokk áriákat énekelt. Két napja vártunk a műsorban meg sem hirdetett „Lascia ch’io pianga” című áriára (Händel: Rinaldo), de maximálisan megérte. Ekkora beharangozás és előzetes dicséret után sem okozott csalódást. Nincs mit hozzáfűzni. Előadásában egyszerűen bármi az új kedvencemmé válik. Úgy is mondhatnám, nekem nyolc, mit énekel…

Mona Dániel

fotók: Mózsi Gábor