playliszt

Van valaki, akinek feltétel nélkül elhiszem, hogy César Franck zenéjében nincs semmi ódon, 19. századi. Sőt, neki még azt is elhinném, hogy Franck kortárs zene.

Ő Olli Mustonen. A Kaposfest augusztus 18-i esti koncertjén Franck f-moll zongoraötösében Mustonen nemcsak a zongorán játszott, hanem a négy zenésztársán is; a zenével együtt vonóskvartettjét (Kirill Troussovostul, Pusker Júliástul, Blythe Engströmöstül és Várdai Istvánostul) szabályosan beszippantotta. A közönség pedig már az előző este megadta magát, amikor Prokofjev 7. szonátáját mutatta be a legismertebb finn zongorista. (Nem írtam el – ez bemutató volt, mintha a 7. zongoraszonáta is most született volna meg, és soha senkitől nem hallottuk volna előtte.)

Mustonen elfoglalja helyét a zongoránál, a billentyűzettől úgy fél méterre emeli kezét, majd finoman leejti egy hangra. Legnagyobb meglepetésünkre lélegzetelállító dolce hangszín születik. Olli Mustonen mozdulatai első látásra egy varázslót, egy illuzionistát idéznek. És sokszor valóban illúziókat. Hiszen nemcsak mozgásával, hanem hirtelen, beleborulásszerű crescendóival és hipnotikusan elhaló diminuendóival, apró léptékű, de irreális amplitúdójú dinamikai hullámvölgyeivel, vagy nonszensz – rácsapott és kicsípett – hangminőségeivel olykor szinte értelmezhetetlennek és abnormálisnak tűnik, amit a felszínen hallunk. Mindez mégis illúzió: a szándék mindig pontosan hallható, mert a felszín extravagáns történései alatt a muzsika szerkezeti építménye megingathatatlanul stabilan és tisztán érzékelhetően áll – legyen szó akár egy Prokofjev-lassútételről (augusztus 17.), Franck kvintettjének varázsos mouvement-jairól (augusztus 18.), vagy épp Mustonen saját zongoraötösének sámáni dobolásairól (augusztus 19.) –, s ez csak a legzseniálisabb zenészek sajátja. Mustonen szó szerint hihetetlen, irreális hangminőségeket csal ki a zongorából: helyenként szabályosan kikarmolja, kivájja belőle a hangokat, és varázsol belőlük bűbájos legatót, vagy épp billiárdgolyókként indítja útjukat; labdákként dobálja őket és zsonglőrködik velük, majd kicsípi a zongorából a halk staccatókat; máskor orgonamixtúrát idéző hangzuhatagot robbant ki a hangszerből.

Azt hiszem, Olli Mustonen – ez az egyébként művelt és alapvetően szerény muzsikus, akinek az imázsa a zongora előtt a legtöbb gesztusában a hagyományosan őrült művész képét mutatja – nem azért különc, hogy különc legyen. Az első látásra és hallásra meghökkentő mozzanatok inkább abból erednek, hogy analitikus és kreatív elméje dekonstruálja, majd a tabula rasa ürességéből frázisról frázisra, gesztusról gesztusra, hangindításról hangindításra újra fölépíti a zenét. Nem értelmez; tradíciókat pedig végképp nem követ. Persze mondhatná valaki, nagyon modoros ez a zenélés, vagy bosszankodhat azon, hogy lehet az, hogy, mondjuk, Mustonen súlytalan helyeken kiugró hangsúlyt játszik (vagy fordítva), vagy hirtelen megszakít egy-egy dallamívet a kellős közepén (miközben a végére, csiribú-csiribá, tökéletesen összeáll az ív). Kit érdekel ez, ha eközben a muzsika folyama a legkisebb és legnagyobb távlataiban is lélegzetelállítóan izgalmas tartalommal telik meg? S ha Mustonen olyan ijesztő, extázisba hajló koncentráltsággal játszik, mint a Prokofjev-szonáta eszelős zárótételében? Ráadásul a művek virtuóz faktúráját a finn zongorista nemcsak transzba ringató varázslattal, hanem, úgy hallatszott (csiribú-csiribá?), melléütés, piszkolás és egyéb pontatlanságok nélkül volt képes megszólaltatni, akrobata-mozdulataival együtt (azok ellenére, vagy épp azoknak köszönhetően?).

Mustonen játékában azonban nemcsak a zongorázás kvalitása bűvöl el, hanem elsősorban a zenélésé. Vajon miért lehetett megrendítő sikere ennek az extravagáns zongorázásnak a Kaposfest hozzáértő – hogy úgy ne fogalmazzak: finnyásnak számító – publikuma körében is, s felszíni tulajdonságai ellenére miért nem érezzük ízléstelennek vagy magamutogatónak ezt a zenélést? Talán azért, mert Mustonen gesztusai nem magamutogatásból vagy szenzációhajhászásból születnek. Paradox módon minden mozzanatában a mértéktartás jellemzi ezt a játékot. A hirtelen gesztusok éppen hogy eltávolítanak a zenei tartalom felszíni rétegének olykor sablonosan, olykor pedig túláradó kifejezéssel játszható mozzanataitól. Mustonennek a legbensőbb hangkapcsolatokra s szólamokra intenzíven figyelni képes előadásában a sablonok értelmet nyernek, a hagyomány-rétegek szövete felfeslik, s minden szentimentalizmus elillan. Ellenállhatatlan és megkérdőjelezhetetlen az interpretáció minden választása, sőt, Mustonennek még azt is elhisszük, hogy választás sincs (sőt, talán interpretáció sincsen). Legyen szó Prokofjevről, César Franckról vagy Mustonen saját darabjáról, amit hallunk, kortárs és kortalan. Időtlen, ahogy a hipnotikus transzban sem telik az idő – pontosabban az sincs. (És sorolhatnánk még a zenész-közhelyeket: hogy mintha ott születne meg a darab az előadás során s így tovább.) Sőt, tempó és tempókarakter sincs; miközben hiányérzetünk sincs, egy pillanatig sem. Visszaemlékezve sem tudnám megmondani, milyen tempójúak-karakterűek voltak a Mustonen és kamarapartnerei által játszott művek tételei. És Mustonen úgy játszik, hogy ez nem is érdekel. Ám a zenei folyamatban egy ezredmásodpercnyi indokolatlan rubatót nem hallunk, s a 20. század második felének előadó-művészeti védjegye, a metrum infantilisen bornírt sulykolása is éppen annyira távol áll ettől a zenéléstől. Ahogyan Mustonen a zene formai és tonális architektúrájára figyel – a legkisebb építőelemek közötti kapcsolatot éppolyan intenzíven érzi és érezteti, mint a mű leghosszabb távlatait –, elhisszük, hogy minden, ami a zenébe beszüremkedő talmi gesztus, a hangok univerzumán kívülről ráhelyezhető emóció és tradíció, értelmetlen és helytelen az előadásban.

César Franck lehet, hogy nem ismerte volna föl saját darabját ebben az előadásban, de abban egészen biztos vagyok, hogy rajongott volna érte. Talán épp olyan kitörő extázisban, mint a Kaposfest közönsége.

Stachó László