playliszt

Júniusban a Tündérkirálynő címszereplőjeként láthattuk az Operaházban, júliusban Takács-Nagy Gábor vezényletével énekelte Mozart c-moll miséjének szoprán szólóját a svájci Verbier Fesztiválon, a Hungaroton stúdiójában pedig nemrég Debussy dalait vette lemezre. A Kaposfesten – ahol Debussy, Ravel, Monteverdi és Marini műveit szólaltatja meg – egy kávé mellett a választott műsorról, a fesztiválon elhangzó dalokhoz fűződő személyes kapcsolatáról beszélgettünk.  

Előadóművészek közül bizonyos szempontból talán az énekeseké a legnehezebb szerep: az operaszínpadon olykor a legextrémebb rendezésekhez alkalmazkodva kell énekelniük, míg máskor egy dalesten egy szál zongorával kell a maximumot nyújtaniuk. „Mindkét műfajnak megvan a maga előnye és hátránya.” – fogalmazott Baráth Emőke, aki a közönséggel való kapcsolatban látja opera-és koncertszínpad közt az egyik legfontosabb különbséget. „Ha operát éneklek, ahogy belépek a színpadra, szertefoszlik minden izgalom, és utána nem látom már a közönséget. Az a tér válik a legfontosabbá, amelyben mozgok, és kizárólag a másik énekessel, a karmesterrel és a zenekarral való viszonnyal foglalkozom. Ezek a kapcsolatok pedig olyan erősek, hogy nem is maradna kapacitásom arra, hogy a közönségre figyeljek. Én energiákban gondolkozom.” Az oratórium- vagy daléneklésnél ezzel szemben épp a hallgatók közelsége az, ami ösztönzően hathat. „Ez egészen más állapot: a közönség a szemembe néz, és én is van, hogy lesem az arcokat. Meg kellett tanulnom, hogy ne zökkentsenek ki a negatív vagy váratlan arckifejezések. Ezt ma már ki tudom zárni, enélkül pedig ez a közelség rendkívül inspiráló lehet.”

Vasárnap Baráth Emőke Debussy Fêtes galantes című, Paul Verlaine verseire írt dalciklusával nyitotta az esti koncertet, augusztus 18-án csütörtökön pedig Ravel Madagaszkári dalait szólaltatja meg. A francia szövegekkel kapcsolatban az énekesnő a kiejtés folyamatos gyakorlásának fontosságáról és a tartalom mélyebb megértéséhez vezető utakról is beszélt: „A Debussy-dalok esetében Verlaine műveiből magyar költők számtalan csodálatos fordítása áll a rendelkezésünkre. Mindig érdemesebb a műfordításokat is behatóan tanulmányozni, hiszen – amellett, hogy az ember a nyersfordításoknak köszönhetően minden szóról tudja, mit jelent – csak ezek adhatnak magáról az egészről árnyalt, összefogó képet.”

Vers és zene kapcsán talán sokakban merült már fel a kérdés, vajon vannak-e egy-egy darabbal kapcsolatban konkrét vizuális képek éneklés közben az előadó fejében. „Én azt hiszem, hogy elsősorban inkább a zenét élem meg.” – árulta el Baráth Emőke. „A Debussy-daloknál például a harmóniavilág kelt képzeteket, színeket, érzéseket bennem. Sokszor már a zongorabevezető beleringat a darab hangulatába, a szöveg pedig csak ehhez csatlakozik. És épp ez a csodálatos ezekben a dalokban, hogy minden egyes hangjuk a szöveg nélkül is visszaadja, miről van szó.”

Mindehhez persze olyan kamarapartnerre, olyan zongoristára van szükség, aki képes ugyanígy átadni magát a darab lelkületének. Úgy tűnik, Fejérvári Zoltán ebben tökéletes partnere Baráth Emőkének; közreműködött az énekesnő diplomáján, és azóta is több alkalommal (köztük Schönberg hihetetlenül izgalmas, Pierrot lunaire című darabjában) zenéltek már együtt. Baráth Emőke szavaival élve: „[Zoltán] soha nem túl sok, soha nem túl kevés – mindig annyi, amennyi kell. Elegáns, kifinomult ízléssel közelít meg minden darabot, fantasztikus élmény, ha ilyen partnere van az embernek.”

A 20. századi francia műsor mellett augusztus 16-án kedden este Baráth Emőke az Ensemble Cantilene kíséretével a hozzá igazán közel álló olasz barokk repertoárból is megszólaltat műveket. Nem titok, hogy mindez egyfajta misszió is számára, hiszen arra törekszik, hogy ez a zenei világ is ismertséget és elismertséget nyerjen, és minél többeknek okozzon maradandó élményeket a magyar koncerttermekben. „Olyan tiszta öröm és életigenlés van Marini és Monteverdi műveiben, amely az egész korszakot jellemzi.” – fogalmazott a műsorral kapcsolatban. „A Marini-dalok az akkori popzene határát súrolják, a műfaj könnyedségét pedig most is érezni fogja a közönség, hiszen eleve populárisabb színt ad az előadásnak, hogy lant helyett barokk gitár szólal majd meg benne. Monteverdi művei pedig hiába épülnek latin vallásos szövegekre, rendkívül táncos karakterűek, és semmi máshoz nem hasonlítható az, ahogyan a szerző a szavakkal és modulációkkal játszik bennük. Az emberek talán mindent sokkal intenzívebben éltek meg ebben a korban – ezt láthatjuk a manierizmusban is, a művészet más területein. Ma mindez túlzásnak tűnhet, én viszont nagyon szeretem ezeket a túlzásokat.”

Belinszky Anna