playliszt

Anyák napján a Concerto Budapest nem az édesanyákra helyezte a hangsúlyt, hanem az Atyára. Május elsején nem kisebb munkát ünnepeltek, mint az Úrét, vagyis a teremtést. Májusfa nem volt a Zeneakadémián, Haydn-oratórium annál inkább.

Aki hallotta már A Teremtést, tudja, hogy Haydn nagyon egyértelmű és feltűnő eszközökkel zenésített meg bizonyos szövegrészleteket. A Menny és Föld közti távolság, a fény születése, a vihar tombolása, a bogarak motoszkálása mind megkapta a maga félreérthetetlen zenei motívumát. Haydn tehát a laikus közönséget is garantáltan magával ragadó effekteket komponált bele egy komoly, szakrális témájú műbe. És épp amiatt, hogy a zene néhol ilyen követhetővé, érthetővé válik, a zenekar egyre sebezhetőbb lesz, mert egyre feltűnőbb, ha valamelyik megoldás nincs maximálisan kidolgozva. Az értőbb hallgató pedig azt szúrhatja ki könnyedén, ha az együttes csak a hatásvadásznak nevezhető részekre koncentrál, és közben elfelejti építeni a mű egészét átfogó zenei ívet. A Concerto Budapestnél nem ezekről a problémákról kell beszélnünk. Keller András együttese hősiesen küzdött a monumentális darabbal, de úgy tűnt, túl hat napnyi munkán, a vasárnapi hangversenyre elfáradt – nem csoda, hisz a hetedik napon még az Úr is megpihent. Nem tudom, előző este is így játszottak-e, a második előadásból azonban épp az a felszabadult energia hiányzott, amellyel a műnek dicsőítenie kellene a Teremtőt.

Azt mondják, azokban a hónapokban, amelyekben r-betű szerepel, nem szabad leülni a szabadban a földre. Az előadás azonnal kihasználta a májust, és leült… Hogy miért használom a „leült” kifejezést? Mert technikailag nem beszélhetünk rossz koncertről. Leszámítva néhány gikszeres kürtbelépést – amelyek erősen megleptek, tekintve, hogy a kürtösök nem natúrhangszereken játszottak – a zenekari zenészek megbízhatóan magas színvonalat nyújtottak. A leülés sokkal inkább a darabról alkotott elképzelésből fakad. Ha ki akarnám találni Keller szándékát, azt mondanám, minden bizonnyal arra törekedett, hogy bebizonyítsa, Haydn zenéje nem szorul semmilyen segítségre, semmilyen karmesteri trükkre. Az előadás mellőzte a historikusan előadott barokk operák szélsőségesen bátor hangszínpalettáját, a Bach-passiók nyomatékosan kiemelt szakralitását, a Mozart-művek váratlan, huncut tempóváltásait vagy Beethoven szimfóniáinak vad dinamikáját. Az egyszerűségre való törekvés sokszor erény, ezúttal azonban kiszámíthatósághoz, egysíkúsághoz és legfőképp tempóbeli monotonitáshoz vezetett. És ezen a kiválóan éneklő Új Liszt Ferenc Kamarakórus sem tudott változtatni.

Nem úgy az énekes szólisták, akik az este folyamán kiragadtak és bearanyoztak jó néhány pillanatot. A basszbariton Sebestyén Miklós tűnt ki legkevésbé az énekművészek közül, de talán pontosabb, ha azt mondom, hogy ő volt a legkevésbé olyan, mint amit sztereotípiák alapján a hangfajától elvárnánk. Hangja nem volt tolakodó, nem nyomta el a zenekari anyagot, de ha a szöveg megkívánta, Sebestyén ki tudott mozdulni a biztonságos éneklésből, és egy-egy gesztussal be tudta mutatni, micsoda erő lakozik a torkában. Megyesi Zoltán is a líraibb tenorját vette elő aznap estére: elsősorban a duettekben csillogtatta meg zenei érzékenységét. A kettősök másik szereplője Baráth Emőke volt, aki a szimpátiának és a sikernek azon a fokán áll, amitől biztosak vagyunk benne, hogy hibátlanul fog énekelni, és fel sem merül, hogy a várakozásunkon alul teljesít. Nem tud csalódást okozni, mert olyan alázattal nyúl a darabokhoz, hogy az – az ő tehetségével egyesülve – biztos sikerhez vezet. Csillogó hangja sosem viszi túlzásba a vibratókat, a legérthetőbben mondja a szöveget, és muzikálisan, a frazeálásra érzékenyen formálja szólamát. Hallhattuk az énekesnő komoly, feldúlt, hálás, boldog és még sok más arcát–karakterét, s mindezt tiszta, egyszerű, pontos éneklésben.

Mona Dániel