playliszt

Miért ájulnak el rögtön a zeneszeretők és a taxisofőrök is, ha Stradivarit hallanak? Hogyan képes egy márka évszázadok óta vezető szerepben fennmaradni a piacon? Hatással van-e a virtuózok játék közben hullajtott verejtéke a hegedű anyagának szerkezetére? Miért nem tárolják a milliárdos Stradivari-tulajdonosok zárt széfekben a hangszereiket?

A Nagyváry József biokémia és biofizika professzor és három Stradivari-birtokos hegedűművész, Baráti Kristóf, Eduard Wulfson, Kirill Troussov közreműködésével zajló délelőttön többek között ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat. (Az egy főre vagy egy négyzetméterre jutó Stradivarikkal a Kaposfesten hétfőn kisebb világcsúcsot – vagy legalábbis országos csúcsot – lehetett volna felállítani.) Ha a nagy titkot nem is fedtük fel, közelebb kerülhettünk a hangszerek megismeréséhez, és annak elfogadásához is, hogy fejlődjön bármennyit is a technológia, valószínűleg soha nem leszünk képesek létrehozni a Stradivarihoz hasonló lelkű hegedűket.

Tudományos, érhető és szórakoztató is egyben – ezzel az aranyhármassal jellemezhetném Nagyváry József előadását, aki a Stradivari-délelőtt első felvonásaként tudományos kutatásainak tapasztalatairól beszélt a közönségnek. Volt szó folyóban leúsztatott fákról, az évszázadok során (részben az izzadság hatására) szinte teljesen lekopott hegedűlakkról és a különleges összekötő erővel bíró bórsavról is. Aki pedig azt hinné, hogy a hegedűkutatás nyugodt, izgalmak nélküli műfaj, az téved: ahhoz, hogy Nagyváry injekciós tűvel lakkmintát vehessen, vagy Stradivarit égethessen (még akkor is, ha csak egy sérüléskor feleslegessé vált miniatűr fadarabról van szó), rendkívül rögös és hosszú út vezetett. A szurkálásnál és égetésnél azonban fájdalommentesebb módszereket is megismerhettünk a hegedű vizsgálatára: CT technikával például láthatóvá válhatnak a hangszerben azok a beragasztások, melyek a léleknél vagy a különböző kisebb sérüléseknél tartják össze a hangszereket. És talán senki nem gondolná, de ezekért a ragasztásokért tulajdonképpen csak hálásak lehetünk a múltbelieknek, hiszen – ahogy Nagyváry is hangsúlyozta – minél többet foltozták, annál nagyobb, dúsabb hangzása lett az adott hangszernek.

A kiváló hang azonban nem minden, Stradivari üzletpolitikája is kellett ahhoz, hogy neve a mai napig egyet jelentsen a világ legeslegjobb hegedűivel. Hangszereit ugyanis nem holmi jöttment „nyírettyűsöknek”, hanem arisztokrata családoknak kezdte árulni – tőlük kerültek később azoknak a virtuózoknak a kezébe, akik játékukkal megteremtették a Stradivari-legendát, és világhírűvé tették a hegedűket.

Az pedig, hogy ki játszik egy mesterhangszeren, a tulajdonosok számára is fontos szempont, hiszen az a többezer órányi játék, amit az elmúlt több mint 300 év alatt a hangszerbe beletettek, igazi érték marad. A művészeknek így szerencséje van, és közönségként mi is csak örülhetünk: a hegedűbirtokosok közt általános gyakorlat, hogy a legtehetségesebb művészeknek ajánlják fel használatra hangszereiket. Az olyan kiváló művészek pedig, mint Baráti Kristóf, Kirill Troussov, vagy a Baráti mestereként és a Stradivírik szakértőjeként is ismert Eduard Wulfson, élettel és zenével töltik meg és gazdagítják tovább őket.

A délelőtt második felében az említett művészeké volt a főszerep, akik nemcsak szóban, de zenében is bemutatták a hegedűtokokból az asztalra varázsolt Stradivarikat. Baráti többek között a hangszerek egyéniségére, egyediségére hívta fel a figyelmet, és mesélt Wulfson „galériájáról” is, ahol legalább egy kanapényi Stradivari és Stradivari-kortárs hever várva az igaz szerelmet. Ha pedig ez az igaz szerelem bekövetkezik (ahogy bekövetkezett már az első találkozáskor Troussov és 1702-es Brodsky-hegedűjének történetében), nincs megállás, hegedűnek és hegedűsének elválaszthatatlanul egymáshoz kell csiszolódnia. Hiszen egy mesterhangszernek épp akkora szüksége van egy profi megszólaltatóra, mint amilyen erős az igény egy szólistában a tökéleteshez legközelebb álló hangszerre. 

Azt pedig, hogy a különböző hangszerek mennyire másképp tudnak szólni egyazon művész keze alatt, Baráti Kristóf mutatta be: Wulfson és Troussov hegedűjét is bevonva a játékba mindhárom jelenlévő Stradivarin eljátszotta ugyanazt a zenei részletet. Elképesztő volt hallani a különböző megszólaltatások közti kontrasztokat – egészen sokan be is dőltünk a trükknek, és Troussov hegedűjének megszólalásakor úgy hittük, hogy Baráti saját hangszerén játszik. A művészek által (Julien Quentin zongoraművész közreműködésével) bemutatott zenei részletek (Wulfson Beethoven- és Kreisler-játéka, Baráti Bach- és Troussov Massenet-interpretációja) is arra világítottak rá, milyen erős karaktere, lelke van egy hangszernek. Ez a lélek pedig csak akkor tud kiteljesedni, ha értő kezekbe kerül – értő kezekből pedig nincs hiány a Stradivari-játékosok között.

Belinszky Anna

fotók: Mózsi Gábor