MetronómTető: évadzárás – avagy jobb későn, mint soha
2016 06 30. 15:25 - bamd
Amikor először hallottam az akkor még készülődő kortárszenei sorozatról, bevallom, kicsit ódzkodtam tőle. Én és a kortárszene? Nem, köszönöm, inkább maradok a klasszikusoknál. Holott ez a koncertsorozat épp az olyanok számára ideális, mint én, aki egy-két rossz élmény miatt teljesen elzárkózott ezelől a „durva” hangzásvilág elől. Pedig az ilyen emberek azt sem tudják, mi fán terem ez az egész. Ezért aztán, mikor elindult a projekt, megígértem magamnak, hogy egyszer biztosan elmegyek.
Hogy közelebb kerültem-e a kortárs zenéhez? Ezt nem igazán mondanám, de elismerem, hogy sokkal nyitottabbnak érzem magam egy újabb „próbálkozás” felé. Habár az est során nem mindegyik kompozíciót tudtam töretlenül élvezni, akadt olyan pillanat, nem is egy, mikor sikerült átadnom magamat a furcsa dallamoknak, súrlódó hangzatoknak és szokatlan effektusoknak; vagy mikor meg tudtam érteni, miért hallom azt, amit hallok. Az általam gyakran „kísérletezőnek” csúfolt zörejek a zenei folyamat részévé tudtak válni, és én is képes voltam elfogadni őket mint a kompozíció szerves mozzanatait. Mindebben pedig komoly szerepe van az előadóknak, na meg nem utolsó sorban a könnyed hangulatnak.
Elsőre meglepőnek tűnhet a szaxofon és a hárfa párosa, pedig a két hangszer nagyon jól kiegyensúlyozza egymást a hangzásvilágukban és a tónusaikban is – ezt az előadók is külön kiemelték a későbbi beszélgetés során. A duó ráadásul természetes karizmával és magabiztossággal nyúlt hozzá a bonyolult kompozíciókhoz, minden egyes művet olyan bizonyossággal és megértéssel játszva, amely elérhetővé tette a hallgatók számára ezt az idegen zenei nyelvezetet.
A Duo SeRa két rendkívül tehetséges zenész, Seleljo Erzsébet és Razvaljajeva Anasztázia közös elhatározásából született, akik a MetronómTető alapötletéhez hasonló gondolattal vágtak neki a kortárszenei repertoárnak: azért, hogy minél szélesebb körben ismertessék és szerettessék meg annak szépségét és gazdagságát. A koncertre olyan kompozíciókkal készültek, amelyek a közelmúltban íródtak. (A legkorábbi mű 2014-ből származott.) Bátran mondhatjuk tehát, hogy a kortárszene legfrissebb áramlatából kaptunk ízelítőt. Külön kiváltság volt, hogy maguk a szerzők is szinte egytől egyig megjelentek, és a szokásos módon az est további részében érdekes témákról meséltek.
Olyan szép számú közönség gyűlt össze, hogy nem is talált magának mindenki széket. Szerencsére azonban ez nem tántorított el senkit sem az érdeklődők közül. Habár a jó öreg Murphy törvénye ezúttal is bizonyosságot tett tagadhatatlan érvényességéről. Hiszen ha az ember olyan zenét hallgat, amelyben a hangok és csendek kontrasztjának játékán van a hangsúly, bizony valamiért az összes létező zajforrás különösképp aktívvá válik. Mindezt azonban hamar feledtette az az átszellemültség, amelyben a művészek hozzányúltak a darabokhoz.
Pedig egy kortárs műveket összefűző program mindig feladja a leckét kivitelezés szempontjából: a művek merőben eltérnek egymástól, a hangszer kihasználtsága a végtelenségig nyúlik, s egy-egy kompozíció között olykor még hangolás is szükséges. Volt, ahol a zajok és alig hallható susogások, volt, ahol a különböző hangközök kergették egymást, megint másik koncepció egy zen tanmesére épült tele trillákkal és futamokkal. Hallhattunk olyan kompozíciót is, melyről utóbb kiderült, a szerző arra kérte az előadókat, hogy egymástól függetlenül gyakorolják szólamaikat – egészen az első fellépésig. A megjelent komponisták többnyire nem szolgáltak előzetes kommentárral: a közönség csupán a fantáziacímekre és saját elképzeléseire hagyatkozhatott. Az est keretein belül elhangzott Tornyai Péter, Láng István, Zombola Péter, Virágh András Gábor, Horváth Márton Levente, Zarándy Ákos, Balogh Máté, Kedves Csanád és Wettl Mátyás egy-egy műve.
A hangversenyt követő beszélgetés – amelyen minden alkalommal részt vesznek a szerzők is – varázslatos sajátossága a MetronómTetőnek. Habár lassan és elsősorban a moderátoroknak köszönhetően indult a társalgás, kis idő elteltével egyre több érdeklődő szólalt meg. Bár az idő rövidsége miatt igazi elmélyülésre nem volt lehetőség, a hatás nem csorbult: megismerkedni valami újjal két értő zenész előadásában, meginni közben egy két frissítő italt s utána leülni a zeneszerzők körébe egy családias beszélgetésre – igazán egyedi és kihagyhatatlan élmény.
Bokor Lilla
fotók: Fenyves Bánk